Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (1977)

Munkásélet – Kultúra - Molnár Pál: A Nógrád megyei bányamunkásság kialakulásának, harcának és életmódjának néhány kérdése a XIX. században

A munkásság szervezkedésének nagyon fontos akadályozójává vált a tőkések, a földesurak, jómódú polgárok által irányított salgótarjáni elöljáróság is. 1883-ban a „zavargások megakadályozására" utasította a helybéli főszolgabírót a községi képviselőtestület, ha kell karhatalom máshonnan történő kirendelése által is.

27 1885-ben a képviselő testület indítványt terjesztett elő a rendőrség létszáma növelésének szükségességéről. Az indokok között a magántulajdon fokozott védelmének szükségessége mellett, az „idegen elemek" rendzavarásainak felderítése, az ellenük folyó gyors fellépés, a szétszórt telepek áttekinthetetlensége szerepelt.

28 1884-ben ugyanez a testület a következőket állapította meg: „a községi rendőrök... kötelességüknek megfelelni csak akkor lesznek képesek, ha önvédelmi szempontból is biztosítva vannak ... a rendőrök megillető Kropacsek féle lő és oldal fegyverrel látassanak el."

29 1893-ban a képviselőtestület már nyíltan kimondja, hogy a munkásmozgalmak elfojtása csak a csendőrség számának jelentős emelésével lehetséges. Az 1894. évi határozat már a katonaságnak a községben történő elhelyezését sürgeti. Indokaikat ismételten a következőkben terjesztik elő: „Salgótarjánban ugyancsak külföldi bánya és vasgyári munkások nagyszámban vannak, tartani lehet attól, hogy a három vállalat munkás elemei egyesülvén nagyobb zavargásokat idézhetnek elő."

30 1898-ban indítványt fogadott el a képviselőtestület az „idegen elemek" községből történő kitoloncolására. A rendőrtanácsoshoz írt utasításban kötelezik a rendőrség vezetőjét Salgótarján összes lakosának összeírására, életkorának foglalkozásának rögzítésére. Mindazok esetében pedig akik nem rendelkeznek állandó foglalkozással és lakással a kitoloncolást kell alkalmazni.

31 A bányamunkások megrendszabályozását az SKB Rt. saját kebelén belül is biztosította. Különösen a bányakolóniákban lakó bányászok és hozzátartozóik számára alkalmaztak igen hatékony, elrettentő eszközöket. Erre annál is inkább nagy lehetőségük volt, mert a bányatelepek legfelsőbb vezetése a bányaigazgatóságok hatáskörébe tartozott. A kolóniákban a vállalat legteljesebb bizalmát élvező telepgondnokok tartottak szigorú fegyelmet. Sok esetben — ahogy erre még élő bányászok hozzátartozói visszaemlékeznek — szinte katonai fegyelmet honosítottak meg. Természetesen a leghatékonyabb fegyelmezési eszköznek az elbocsátások alkalmazása bizonyult. A munkásbeíró könyvben szereplő adatok szerint csupán 1894-ben az eltávozott munkások mintegy 60 %-át a telepen alkalmazott rendszabályok megsértése miatt fegyelmi úton bocsátották el. A számukra ,,csekélyebb"-nek minősülő fegyelmezetlenség — iszákosság, összeférhetetlenség, garázdaság — már elbocsátási indok volt. A politikai jellegű vétségek számítottak azonban főbenjáró bűncselekménynek. Ezeket az eseteket rendkívül szigorúan, gyorsított eljárással büntették. A szervezkedés gyanúja miatt fegyelmi alá vont munkásokat azonnali hatállyal bocsátották el. E munkások neve mellé megjegyzésben odaírták a „sztrájk szervezés" szót, annak érdekében, hogy a későbbiekben az ilyen bányai dolgozó véletlenül se nyerjen felvételt.

32 Az igazgatóságok és azok megbízásából a bányagondnokok különös figyelmet fordítottak az öntudatos fiatal, nőtlen nemzetiségi munkások viselkedésének nyomon kísérésére. Ezek közül kerültek azok — randalírozásaik, fegyelmezetlenségeik mellett, — akik fel merték emelni szavu222