Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (1977)

Munkásélet – Kultúra - Molnár Pál: A Nógrád megyei bányamunkásság kialakulásának, harcának és életmódjának néhány kérdése a XIX. században

vidékre, majd a később kiépített kolóniákba került idegen munkások, nemzetiségiek teljesen zárt szigetet képeztek. Nyelvüket, szokásaikat, az itteni lakosok nem értették és nem is fogadták maguk közé őket. A vég­leges letelepedést és a tömegesebb honossá válást feltétlenül gátolta a múlt század utolsó évtizedeiben felerősödő erőszakos magyarosítás is. A helybeli és környékbeli bányászok, akik még kevéske földdel ren­delkeztek a tavaszutó, nyári és kora ősz időszakában ugyancsak elhagy­ták a bányát, hogy a környező uradalmakba, vagy az Alföldre summás­ként elszegődjenek, és a család fenntartásához szükséges élelmiszert biz­tosítsák. 11 Ha a bányamunkásság növekedésének összetétele, alakulásának fo­lyamatát vizsgáljuk, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. területén, a korszak­kal foglalkozó szakirodalom és dokumentumok alapján három egymástól jól megkülönböztethető szakasszal találkozunk. Az első szakasz — amely korántsem tekinthető egységesnek, tisztá­zása további kutatást igényel — az 1848-as polgári forradalomtól a Szent István Kőszénbánya Rt. megalakulását követő évig, 1862-ig tart. Erre a másfél évtizedre a tőkeszegénységgel párosuló még semmilyen kipróbált utat meg nem járt termelés, s ennek függvényében szakszerűtlen létszám­gazdálkodás folyt. Az egyházi anyakönyvek adatai azt bizonyítják, hogy ebben az időszakban még kizárólag Ausztria, Csehország és Morvaország területéről verbuváltak idegen munkásokat. A történelmi Magyarország­ból Selmec- és Körmöcbányáról, a Szepességből és helyből Zagyváról, valamint Salgótarjánból alkalmaztak szerződéses vájárokat, elővájárokat. Az első „honfoglalók" között találjuk Hochberger János felschaui cseh munkást, aki szénszállítóként kezdte pályafutását 1849-ben, 1861-ben már vájár, 1868-ban elővájár, 1870-re pedig munkavezetőnek lépett elő. Vojt­kovszky János 1855-ben került a Szepességből vájárként Salgótarjánba. Snak Ferenc szülőhazája Szepesremete volt, 1860-ban került a vállalat­hoz. Mindhárom bányász többszörös oda- és visszavándorlás után végle­gesen Salgótarjánban telepedett le, utódaik ma is itt élnek. 12 1863—1872 közötti szakaszban, amikor az Rt. létrejön és a tőkebe­fektetések során új bányákat nyitnak, létrehozzák a tömegesebb terme­lésre alkalmasabb munkahelyeket, nagyarányú a munkáslétszám fejlesz­tés is. Az átlagos létszámot csak 1867 után követhetjük nyomon, de ebből is szemléletesen kirajzolódik a fejlődés: 13 1867 217 fő 1868 515 fő 1869 1520 fő 1870 2090 fő 1871 2800 fő 1872 2890 fő 1863-tól 1872-ig terjedő évtizedben a nemzetiségi dolgozók mellett a külföldi munkások száma is megnövekedett. A Kőszénbánya Rt. fenti időszakban idegen országokból a következő megoszlásban vett fel bánya­munkásokat: 14 216

Next

/
Oldalképek
Tartalom