Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (1977)
Néprajzi tanulmányok - Zólyomi József: Kétbeltelkű település emlékei Sámsonházán
legfontosabb funkciója háttérbe szorult. Ettől kezdve fenntartásukkal nem sokat törődtek, amely a pajták számának fokozatos csökkenéséhez vezetett. Míg 1867-ben 54, addig 1909-ben már csak 35 pajta meglétéről tudósítanak, forrásaink. 35 Az adatközlők szerint 1940-ben 24, 1950-ben pedig már csak 12 pajtát lehetett összeszámolni a Pajtáskertekben. Első gyűjtőutunk alkalmával, 1968-ban nyolc, 1976 tavaszán pedig négy régi pajtát láthattunk, amelyek közül kettőt már nem használtak. A pajták háttérbe szorulását jelzi az is, hogy a századforguló óta csupán egy új pajta építésére került sor (1935-ben) a faluban, de öt esztendővel később azt is lebontották. Az istállók számánál a csökkenési folyamat nem következett be, hiszen a jelentős létszámú állatállomány (ló, szarvasmarha) elhelyezésére csak a Pajtáskertekben levő istállókban volt lehetőség. Bent a faluban, az emlékezetben megfogható időben, pajta és istálló soha nem volt. A zsellérek lovat, szarvasmarhát nem tartottak, az egy vagy félholdas zsellérföldeket a gazdák szántották meg, melyért munkával fizettek. Űj istállók építésére a két világháború között is sor került, nem is kis számban, de már nem a hagyományos formában és elrendezésben. A falu lakóinak többsége bővített családban élt. Sokszor 3—4 család Ls lakott egy-egy házban. Az idős szülők az elsőházban, a legidősebb fiú a hátsóházban, a többi felnőtt gyermek egy-egy kamrában húzódott meg olykoir népes családjával. Volt olyan lakóház, amelyben 15—20 fő is lakott. A szűk beltelkek a lakóháziak további bővítését már nem tették lehetővé. Az együttélő családoknál mindennaposak voltak a perpatvarok, a szülők, gyermekek és testvérek között a tulajdonjog, az eddig kényszerből betartott normák egyre gyakoribb megsértése miatt. Kukely János (tuskár), aki 1880-ban született, az akkori állapotokról ezeket mondotta: „Gyerekkoromban 18-an laktunk egy háziban. Nagyszüleim. a házban, édesapám legidősebb testvére a hátsóházban, a többi testvér pedig egy-egy kamrában. Mindengyik családos volt ekkor. Senkinek nem volt külön háztartása, mindenki azt ette, amit a miami (nagymama) főzött. Az ott lévő asszonyok csak segíthettek a főzésben, sőt ez kötelességük is volt, de nem szólhattak bele semmibe. Közös volt a termés, az állatok, de azok felett csak nagyszüleim rendelkeztek. Ruhára, bútorra a nagyszülőktől kaptak pénzt A mezőgazdasági munkát is ők irányították. Szüleimnek oda kellett menni dolgozni, ahová api (nagypapa) parancsolta. A veszekedések mindennaposak voltak, mert állandóan elveszett egy szoknya, kötény, vagy valamilyen más ruhadarab. Űgy éltünk mint a cselédek, nem volt szabad akaratunk. Elmenni nem lehetett, muszáj volt ott lakni. Kicsi volt a telek, oda több házat már nem lehetett építeni. Szüleim szabadulni akartak, de nem volt hová menniük." Fentebb már szóltunk arról, hogy a századforduló tájától a pajtáknak a gazdálkodásban betöltött szerepük — a járgány, majd a cséplőgép megjelenésével — egyre csökkent. A Pajtáskertek egyre inkább az állatállomány elhelyezésére szolgáltak. Az együttélő családok közötti állandó feszültség, a Pajtáskertek csökkent funkciója eredményezte, hogy néhány évtized alatt a lakóházak egész sora épült fel a második beltelken, ahol korábban csak pajták és istállók voltak. Az idősebbek mindegyike emlékezett arra, hogy a Pajtáskertekben Majerosik András épített először lakóházat 1908-ban. (7. ábra). Fia, 197
