Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (1977)
Néprajzi tanulmányok - Kapros Márta: Hiedelmek és szokások a graviditás kezdetétől az anya avatásának szertartásáig az Ipoly menti falvakban
2. VÉLEMÉNYEK, NÉZETEK A GYERMEKÁLDÁSRÓL, SZAPORULATRÓL A másállapotba került asszonyra leggyakrabban az „állapotba van", „állapotos" terminológiát használják, de mondják „terhes"-nek, „viselős"nek „vastag"-nak is. Ahhoz, hogy a terhesség idejére érvényes szokásokat helyesen értékeljük, szükséges ismerni, milyen felfogás, nézetrendszer volt érvényben vidékünk parasztságánál a vizsgált időszakban a gyermekáldást, szaporulatot illetően. 2.1. Általános vélemény az, hogy szükség van gyermekre. 60 „Csak azér' gürcöl az ember, hogy a gyerekinek legyen. Ha az nincs, akkor minek az egész?" — fogalmazzák meg a miértre a választ. Hiába kerestem olyanféle indoklást, hogy az asszonyok örömüket lelik a gyermekben. Elismerik ugyan, hogy ez alkalmanként igaz, de az öröm eltörpül szemükben a gyermekkel való fáradozás, gondok mellett. A gyermekben látják egész életük, szívós, kitartó munkájuk értelmét. Erre gyűjtögetnek szorgalmasain, s gyarapodásuk kis hányadát fordítják csak magukra. Sajátosan világítja meg ezt a felfogásmódot egy zahorai 61 eset. Amikor a jómódú gazdacsalád egyetlen fia a papi hivatás mellett döntött, szülei sírva panaszolták ezt mindenkinek a faluban. Mi lesz most már a vagyonnal, mi értelme volt a munkájuknak, hiszen a fiú lemondott rokonai javára mindarról, ami őt utánuk megillette volna. Noha buzgó, vallásos embereknek ismerte őket a falu, s a katolikus pap presztízsét a 30-as években, mikor az eset történt, nagyra tartották a paraszti közösségekben. Egykés családoknál, ha a gyermek beteg lett, a szülők kétségbeesetten próbálkoztak mindennel, csak hogy életben maradjon, s ha mégis meghalt, ugyanilyen szívósan, szinte akadályt nem ismerőén igyekeztek biztosítani ismét az utódot. Volt rá példa, nem is ritkán, hogy menyecskelány, nős fiú halála esetén újból gyermeket szült az asszony. A gyermektelen házaspároknál napirenden voltak az efölötti cívódások, bár válásra ebben az időben nem került sor. Ilyenkor, ha a férj vagy feleség valamelyik testvérének több gyermeke született, s azok beleegyeztek, egyet magukhoz vettek és nevelték, mintha sajátjuk lett volna. Legtöbbször az örökség is reá szállt, bár adoptálásra nemigen volt példa. Ha a testvér így végérvényesen nem is mondott le egyik gyermekéről, azellen nemigen szólt, hogy valamelyiket a meddő házaspár magához édesgesse. A gyerek ilyen esetben gyakori vendég lett a háznál, különböző formában támogatták nevelését, ajándékokkal igyekeztek elhalmozni, s örökségre szintén nagyobb arányban számíthatott. — „De az mégsem a saját vérükbül való vót" — sommázzák mindenütt. A menyecske családja szempontjából az is motiválta a gyermek szükségességét, hogy az asszonyt attól kezdve tekintették férje családjába tartozónak, ha élő gyermeke volt. Amennyiben özvegy maradt, továbbra is élhetett apósáéknál, gyermekével együtt kijárt neki a megélhetéshez szükséges élelem, ruházat, gondoskodtak róla. Ellenkező esetben viszont — kevés kivétellel — nem tűrték meg tovább, s bár saját szülei kénytelen-kelletlen befogadták ugyan, újabb férjhezmenéséig, vagy — ha úgy alakult — haláláig ott alárendelt, kiszolgáltatott helyzete volt. A meddőséget a falu közvéleménye szégyenletesnek tartotta, mivel ebben isten büntetésének megnyilvánulását látták: ,,Rá is kiabáltak az ilyen asszonyra:»Te csak hallgass! Neked még gyereket se ad az isten, 153