Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (1976)

Arcképcsarnok - Kerényi Ferenc: Lisznyai Kálmán és a palóc „kelmeiség”

mert Lisznyai (és mellette Szelestey) igyekezett irodalompolitikai szempont mögé rejteni — így válik érthetővé, hogy a fiatal költők egy hányada mellettük foglalt állást és új nemzedéket látott bennük. A provinciális itt a nemzeti címkéjét viseli, mint Lisznyainál Gyulai ellenében: S ha szerinte alakulna Nemzeti irodalmunk, Minden volna, csak nem magyar, Félig meg kéne halnunk. A „bukott Jules Janin" idegen rosszat terjeszt a kritika jogával, az őstehetség szárnyának nyesegetésével — Erdélyit igazoló példa ez, az egyetemesség és a magyarság menthetetlen szétválasztására. Az epigonizmus és a dekadencia sajátos esetével állunk tehát szemben, nem egyszerűen Petőfi másolásával. Lássunk erre — részletesebben — néhány példát, amelyek Lisznyai későbbi köteteiből (Madarak pajtása 1856, Dalzongora, Uj palócdalok 1858) származnak. Az első, figyelmet érdemlő sajátosság a vers létrejöttének alkalmi volta. A Dalzongora hatvanhét darabjából tizennégy episztolái keretű: személyhez szóló vagy alkalomra emlékező, s a résztvevők és az események krónikaszerű leírásával igazolja valódiságát. A második mozzanat a témaválasztás. Lisznyai teljes bátorsággal tűz ki magának — a cím azonosságával is — olyan lírai tárgyakat, amelyeket előtte klasszikus értékű, vagy jobb költők (Petőfi, Vörösmarty, Tompa, Czuczor) feldolgoztak. Idézzük erre Az Alföld с versének első strófáját: Ez az alföld, ez a magyar róna, Mintha egy órjás zöld tükör volna, S nézné benne magát az Úristen, Hej, amikor ránk mosolyog ottfenn! De van saját Palóc alföldje is, „hol kedvére / Nyújtózkodik a teremtés." Gvadányi Józsefet nem nyelvi értékei miatt becsüli, mint Petőfi és Arany tette, hanem a „derék magyar úri ember" eszményének állítja, akinek vitézsége és íráskészsége mellett borisszasága a leginkább elismerésre méltó tulajdonsága. ír továbbá új Nemzeti dalt is, amely — mint cseppben a tenger — igazolja az 1849 utáni passzív ellenállás önellentmondásait, a provincializmussal való közvetlen kapcsolatát. Az „Extra Hungáriám non est vita..." mottójú vers a bátorság, a hűség, a jóság, a szép lányok, a szerelem, a barátság, a dalforrás, a csárdás, az ábrándozás, a szellemiség és a hit—remény—szeretet refrénjeiben foglalja össze hazaszeretetének és kötődésének motívumait, Az 1861-es, külön kiadott Garibaldi nótája ismét alkalmi vers és az ihlet, az eredeti mondandó hiányát most már a képalkotásban is reminiszcencia pótolja. Hiába merít azonban a Föltámadott a tenger soraiból, túltengő öntudata és versfaragó technikája csak ilyen versszakot eredményez : 293