Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (1976)
Arcképcsarnok - Kerényi Ferenc: Lisznyai Kálmán és a palóc „kelmeiség”
mag asabb, elh ag yott eszm erégióba, de leszedvén_jmagimk m ögött a lépcsőket, nem volt egyéb választás, mint annál inkább ragaszkodni a hazaiság, népiesség adalékaihoz, miből még az a gyakorlati haszon is ígérkezett, hogy válságos időben éppen a nemzetiségnek teszünk vele jó szolgálatot: így kényelmesen folytunk alá, mint a fövény-óra, s kezdénk megállapodni a költészettel most a palócságon, majd Kemenesalján, Mátra körül, Hegyháton stb. mindaddig, míg egyszer azon vettük észre magunkat, hogy a magyar népiességet, mint nagy pénzt apróra váltottuk fel a vidékiségben, s lassanként nemcsak az egyetemes embervilágból, hanem a magyarságból is kiestünk ..." (24) A Palóc dalok ennek az értéikhanyatlásna'k csinált iskolát. Időlegesen kiesve a hazai irodalomból, nem lelve újabb és rangos mintáikat, Lisznyai lírájában felerősödtek a már korábban kimutatható modorosságok. A kötet egészében a régi „népismertetések" látszólagos teljességére törekszik; színhelyekhez kötődő mondák, életképek, helyzetdalok idézik a vélt palóc világot. Közöttük több olyan is van, ami viszont forrásértékűnek tekinthető: LXXXIV (Szentkút legendája), XC. (A Toldi+Toldi-<monda) — ezeknél jól érezhető a népi elbeszélő hagyomány versbe, pontosabban rímes prózába tördelése. Példánk az előbbi versből való: László kirá lovagónyi Mihá arkangyantó tanót Mikó meghout, egy darabig Az ég lovászmestere vót. Sikerült dal — s talán az egész kötet legjobb darabja — az L, sorai mögött érezzük a népköltészet valamennyire megőrzött fedezetét : ... S körülötted ékesen, Selyemszál simogasson, Aranypára reszkessen. öröm pirosítgasson. Diófalomb takarjon, Hím pillangó hímezzen, Hulló csillag csókoljon. Selyembogár öltöztessen, S dajkád, a tündérálom, Verőfény fényesítsen, Ringasson éjszakákon. Bűbájtűz melegítsen. Szelíd szellő neveljen Szerelem üdvezítsen: Liliomszál öleljen. S — az Isten segítsen! Ezeket a szórtan felcsillanó értékeket Lisznyai költői gyakorlata azonban nem foglalatba illeszti, hanem ellenkezőleg: mesterkéltté, hamissá formálja át őket, mint ahogyan az idézett altató egyéb soraiban is kontár kéz betoldásait olvassuk. Az alaphibát könnyű tetten érni. A népköltészet egyes formai megoldásait kiszakítja természetes, vershelyzet és mondandó megszabta egységükből —• s rendező elvvé, lényeget formáló, sőt ismétlődő tartalommá emeli. A sorkezdő első szótag tréfás megkettőzése, amely játékos, esetleg fokozó hangulatú, nála dadogássá torzul, öt versben található ez a dekadenciára oly jellemző üres formajáték; szélsőséges változatát a XCIV. dalban olvassuk: 290
