Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (1976)

II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulója - Benda Kálmán: A kuruc állam diplomáciai szervezete

Dánckán át, tengeri úton, átlagban 3 hónapot számíthatunk. Az oroszországi postaközlekedést télen hetekre megbénította a szigorú időjárás. A török Portára igyekvő futárokat pedig a közbiztonság hiánya tartotta rettegésben. Isztambulba különben egy-másfél hónap volt az út. Velencébe, Belgrádon át, két hónapot kellett számítani, innen a Vatikánba még további egyet. Gyakran azonban ennél jóval hosszabb ideig úton volt a levél; a postának nagy kitérőket kellett tennie, sőt az is előfordult, hogy az ellenség elfogta. Ilyenkor persze a levél sohasem érkezett meg. Ezek után nem meglepő, hogy a levelezést nagy hézagok szakították meg. Olykor hónapokon át kimaradtak a levelek, s nem egyszer előfordult, hogy mire a követi jelentés nyomán újabb utasítás elért rendeltetési helyére, a külpolitikai helyzet már egészen megváltozott. A szervezeti feltételeken kívül a diplomácia sikeressége részben a diplomaták személyén múlott. Feltűnő, hogy míg a szécsényi országgyűlés után az arisztokrácia a hadseregben és az államszervezetben fokozatosan kezébe kerítette a legfontosabb tisztségeket, a külpolitikában sem ekkor, sem később nem jutottak szóhoz, az egy Bercsényit kivéve. A diplomaták között pedig egyetlen főnemesi származásút sem találunk, részben köznemesek, sőt polgárok is akadnak köztük, de mind több nyelvet beszélő, többnyire akadémiákon képzett, jó fellépésű, művelt emberek. Úgy látszik, Rákóczi az arisztokratákban sem hűség, sem rátermettség szempontjából nem bízott. Ebben az időben a nyugati országokban a követ mellett már követségi személyzetet is találunk: a titkárt, egy vagy több íródeákot, tolmácsot, inasokat, lovászokat stb. Ezek valamennyien a követség palotájában laktak. A velencei francia követség pl. 40 tagú volt. A magyar követek viszont mindössze egy-két szolgával vágtak neki a bizonytalan messzi útnak, s megérkezve rendeltetési helyükre, ott nem hogy követségi palota nem várta őket, de legtöbbször még azt sem tudták, hol szálljanak meg. Régi dolog, hogy a követséghez sok pénz kell. Pénzbe került az utazás, a reprezentálás, a futárok díj besúgók rendszerének kiépítése (akik a híreket szállították), és pénzbe kerültek az „ajándékok", a megvesztegetés. A vatikáni francia követ dotációja évi 77 000 tallér volt, a kisebb államok követei is 20—30 000 tallért kaptak évente. Rákóczinak nem volt renszeres külügyi költségvetése, a szükséges pénzt nagy erőfeszítéssel hol innen, hol onnan teremtette elő. Az ország szegény volt, szegények voltak a követek is. A portai követség, amely pedig a legnépesebb volt, mert időnként három állandó megbízott és hét-nyolc főnyi személyzet is tartozott hozzá, évenként átlagban 3000 tallér dotációt kapott. Igaz, a Portán viszonylag olcsóbb volt az élet. Rákóczi általában 2000 tallért utalványozott követeinek egy-egy évre, s ebből kellett minden kiadásukat fedezniök. Az összegnek átutalása többnyire nagy késéssel történt, s a pénzhiány nem egyszer teljesen megbénította a követek munkáját. Mindezeken a nehézségeken talán még úrrá lett volna Rákóczi diplomáciája, a legfőbb akadály az volt, hogy az Isten kegyelméből uralkodó királyok nem álltak szóba az uralkodója ellen fegyvert 13