Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (1976)

II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulója - Benda Kálmán: A kuruc állam diplomáciai szervezete

Dánckán át, tengeri úton, átlagban 3 hónapot számíthatunk. Az oroszországi postaközlekedést télen hetekre megbénította a szigorú időjárás. A török Portára igyekvő futárokat pedig a közbiztonság hiánya tartotta rettegésben. Isztambulba különben egy-másfél hó­nap volt az út. Velencébe, Belgrádon át, két hónapot kellett számí­tani, innen a Vatikánba még további egyet. Gyakran azonban ennél jóval hosszabb ideig úton volt a levél; a postának nagy kitérőket kellett tennie, sőt az is előfordult, hogy az ellenség elfogta. Ilyenkor persze a levél sohasem érkezett meg. Ezek után nem meglepő, hogy a levelezést nagy hézagok szakították meg. Olykor hónapokon át ki­maradtak a levelek, s nem egyszer előfordult, hogy mire a követi je­lentés nyomán újabb utasítás elért rendeltetési helyére, a külpoli­tikai helyzet már egészen megváltozott. A szervezeti feltételeken kívül a diplomácia sikeressége részben a diplomaták személyén múlott. Feltűnő, hogy míg a szécsényi or­szággyűlés után az arisztokrácia a hadseregben és az államszervezet­ben fokozatosan kezébe kerítette a legfontosabb tisztségeket, a kül­politikában sem ekkor, sem később nem jutottak szóhoz, az egy Ber­csényit kivéve. A diplomaták között pedig egyetlen főnemesi szár­mazásút sem találunk, részben köznemesek, sőt polgárok is akadnak köztük, de mind több nyelvet beszélő, többnyire akadémiákon kép­zett, jó fellépésű, művelt emberek. Úgy látszik, Rákóczi az arisz­tokratákban sem hűség, sem rátermettség szempontjából nem bízott. Ebben az időben a nyugati országokban a követ mellett már kö­vetségi személyzetet is találunk: a titkárt, egy vagy több íródeákot, tolmácsot, inasokat, lovászokat stb. Ezek valamennyien a követség palotájában laktak. A velencei francia követség pl. 40 tagú volt. A magyar követek viszont mindössze egy-két szolgával vágtak neki a bizonytalan messzi útnak, s megérkezve rendeltetési helyükre, ott nem hogy követségi palota nem várta őket, de legtöbbször még azt sem tudták, hol szálljanak meg. Régi dolog, hogy a követséghez sok pénz kell. Pénzbe került az utazás, a reprezentálás, a futárok díj besúgók rendszerének kiépítése (akik a híreket szállították), és pénzbe kerültek az „aján­dékok", a megvesztegetés. A vatikáni francia követ dotációja évi 77 000 tallér volt, a kisebb államok követei is 20—30 000 tallért kap­tak évente. Rákóczinak nem volt renszeres külügyi költségvetése, a szükséges pénzt nagy erőfeszítéssel hol innen, hol onnan terem­tette elő. Az ország szegény volt, szegények voltak a követek is. A portai követség, amely pedig a legnépesebb volt, mert időnként há­rom állandó megbízott és hét-nyolc főnyi személyzet is tartozott hozzá, évenként átlagban 3000 tallér dotációt kapott. Igaz, a Portán viszonylag olcsóbb volt az élet. Rákóczi általában 2000 tallért utal­ványozott követeinek egy-egy évre, s ebből kellett minden kiadá­sukat fedezniök. Az összegnek átutalása többnyire nagy késéssel történt, s a pénzhiány nem egyszer teljesen megbénította a követek munkáját. Mindezeken a nehézségeken talán még úrrá lett volna Rákóczi diplomáciája, a legfőbb akadály az volt, hogy az Isten kegyelméből uralkodó királyok nem álltak szóba az uralkodója ellen fegyvert 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom