Nógrád Megyei Múzeumok Közleményei 18. (1972)

Kiss Aurél: A dzsentriábrázolás stílusproblémája Mikszáth műveiben

„A dzsentri világából, amelynek annyi mozzanatát dolgozta ki a meghatottságig érzelmes humorral író, került ki tárgya A gavalléroknak is, mely legkerekebb művei közül való. Mintha egy szimmetrikusan kigyúló, azután úgy is kialvó tűzijáték volna az egész. Legrövidebben a sárosi svihákság szatírájának nevezhetnők, de tüstént hozzátéve, hogy a szatíra itt egyáltalán nem jut kifejezésre az előadás hangjában, mert ez a vidám, az alakjait szerető, érdeklődéssel méregető humoré, s nem a maró gúnyé. A szatírát maga a cselekvésben, az eseményeknek hőseire nézve, kérlelhetetlenül parodisztikus hatású öszszeállításban találjuk meg."

19 — elemzi a regény alapvető problémáját, az író és hős viszonyát Várdai Béla. Bonyolult ez a viszony, társadalmi és esztétikai problémákat egyaránt érintő vizsgálat, sok tekintetben feleletet adhat Mikszáth írói egyéniségére, világnézetére, alkotói módszerére. Az író tudatos társadalomlátása fokozatosan alakul az utolsó nagy regény, A Noszty fiú esete Tóth Marival kritikájáig. E regényében azonban kötötték Mikszathot a személyes szálak, de ezen túlmenően nyilván nehezen szabadult meg társadalmi illúzióitól, amelyek végeredményben kevés kivételiül eltekintve általánosak voltak. Mikszáth általában érzékeli a középnemes morális züllését, amely néhol — mint a Galamb a kalitkában című írásában — keserű kritika és elutasítás kimondására készteti. A külső formák csillogása, a vonzó gesztusok azonban igen sokáig általában a felszínt vonzzák. A szép élet, a vonzó formák, a csillogó külsőségek pusztulását sajnálja a dzsentri pusztulásában. Ezért érzékeli némileg tragikus színezetben ezt a folyamatot. Nem vonzó számára a külső forma nélkül az új világ, sivárnak érzi a dzsentri megszépítő gesztusai nélkül a kapitalizálódó, könyörtelen törvényű világot. Ezért vonzó számára a Sáros megyeiek öncsalása még akkor is, ha tudja, hogy ez öncsalás. Hősei tisztában vannak a való tényekkel, de játszanak, igyekeznek elfelejteni a mindennapok szürkeségét. Don Quijote-izmus ez — vallja maga Mikszáth is, A hajnali, a mámorból való kijózanodás ezért kettősen kiábrándító és keserű. Mikszáth számára ez az öncsalás, a gesztusok ilyen öncélú mutogatása nevetséges. Nem szatíra ez, nem gúny, paint kritikusai általában látják, hiszen nem olyan súlyos és ártalmas ez a csalás, mint a dzsentri csalásai általában. Nem. másokat, hanem önmagukat igyekeznek becsapni, — s ez az író szerint kevésbé veszélyes a társadalomra, mint Katánghy sviháksága. Mikszáth a Don Quijote-i magatartás, az álmok világába való zárkózás komikus és groteszk voltát érzékeli. Korszerűtlenné vált ez a nemesi figura, nincs helyük a zergéknek, griffeknek, sasoknak, mikor a méh a korszerű címer-állat. Ezek után érthető meg a regény legnehezebb esztétikai jellegű problémája: a humor. Bírálata és elutasítása az öncsalást, a hiábavaló erőfeszítéseket érinti, a sárosi dzsentri magatartását károsnak érzi. Elutasításába azonban a megértés mellékíze is vegyül. Király István némileg túlértékeli a regényt, társadalmi élességét, amikor így ír: „A befejezés komor színei felől nézve a történet több volt, mintsem kedélyes csipkelődés, a dzsentri úrhatnámságán, a sárosi nagyzoláson. De több volt az úri nemesi illúziók hazugságának leleplezésénél is. Mikszáth itt a lényegig hatolt, a szerte röpködő illúziók kiváltó okát tárta fel. A dzsentri közhivatalnokok mulatságos ábrándkergetése az úri világ pusztulására vallott, abban gyö16