Horváth István: Forrongó XX. század Nógrádban. (Múzeumi Értekező11. - Salgótarján, 1999)

Feltűnő, hogy 1944. márciusa és 1945 januárja között egyetlen új jelző sem született. Hasonlóképpen 1949 és 1960 között is elapadt a játékosságra utaló kedv. Ez önmagában is minősíti a dátumok közötti korszak körülményeit és hangulatát. A "keresztapaságban" - mind a XIX. , mind a XX. században - a magyar köznapi sajtó vitte el a pálmát. Később csatlakozott e körhöz az első polgármester, az itt dolgozó megbecsült bányamérnök, avagy éppen az idelátogató államtitkár. Ez utóbbi már szinte napjainkra esett, és ehhez - szinte folyamatot alkotva - kötődött az építészeti szakirodalom, amellyel teljessé vált a névadók köre. Ezt a kört - összefoglalóan - a tények ismerőiként jellemezhetjük, hiszen jelzőik alapját képező gyár, út, épület konkrétan is látható volt a városban, mégha olykor megszépítő is volt az élmény. A realitásokat szem előtt tartó felfogás időszaka velük zárult. Hiszen napjaink különböző ideológiai alapú jelzősszerkezete tartalmában is pontatlanságokat tartalmazott, a kitaláló ismereteinek hiányára utalt. A XIX. század végén, a XX. század kezdetén volt a leglátványosabb fejlődés, amely Salgótarján környékén végbement. A gazdasági csoda élménye adta az első névadást. Ez az általánosan jellemzett folyamat a jelzők minőségében, színeiben is tetten érhető. Az élenjáró országos és helyi sajtóban azt olvashattuk: Salgótarján "ipari San Francisko", a "magyar Birmingham", a "magyar Ruhr vidék". A XX. század elején "a Klondykei aranymezők telepéhez hasonlították a település környékén végbement változásokat, aholis Salgótarján "amerikai módon emelkedett ki a hagyományból". Az idő előrehaladtával csökkent a gazdasági fejlettségre utaló jelző. Az elszürkülésben feltűnést keltett "a gazdag város" megnevezés, "az ipari város" szerkezetet is elsősorban napjaink újságjaiban olvashattuk. /Érdekesség lehet, hogy az itt lakók közül sokan nem szerették, olykor nyilvánosan is tiltakoztak a "bányászváros" használata ellen. Felfogásuk szerint ennek jelenléte erőltetett, és a lakosság mesterséges megosztottságát erősítette./ Korunk építészeti szakirodalma hajlamos volt a szélsőségekre Salgótarján esetében is. Ennek tipikus példájában akként minősített, hogy Salgótarján "mediterrán tipusú város" /Granasztói Pál, 1978/, nyilván a megyeház mögötti teraszos építkezés látványának hatására született meg ez a szószerkezet. Más pedig egyszerűen "post-sztálinista városközpontként" /Jankovich Marcell, 1989/ aposztrofálta az újabb városi építkezéseket. 99