Szvircsek Ferenc: Bányászati tevékenység történetének vizsgálata az eseti bányavidéken. (Múzeumi Értekező 3. - Salgótarján, 1985)

A legtöbb hazai szénbánya keletkezéséhez, a szén felderítéséhez legendaszerű történetek kapcsolódnak. Nem mentes ettől a salgótarjáni szénmedence sem. A későbbiekben a tudatos kutatások során már a szén ,,felfedezése" egy-egy geológus nevéhez fűződött. A fellelt szén feltárását a magánérdekek korlátozták, mivel az a földtulajdon tartozéka volt. Első lépésként ezért meg kellett szerezni a földbirtokos előzetes beleegyezését. Az esetek többségében bérbe kellett venni a szénjogot, később örökáron megvásárolni. A szén jogi szerződésben rendszeresen 2—3 év kutatási időt kötöttek ki. A kutatás bányahatósági engedéllyel történt, az időtartama egy év, amelyet meg lehetett hosszabbítani. Egy területre több kutatási jogot is engedélyeztek a kb. 425 m sugarú kör, a versenyt kizáró lehetőség, az ún. zártkutatmány esetét kivéve. A zártkutatmány vagy más néven szabad kutatás egy bizonyos kutatási térre jelentett kizárólagos jogot. Ezt akkor szerezhették meg, ha a kutatók a bányahatóságnak bejelentették azt a pontot, melyen a kutatóvájást megkezdeni és a kutatási jelet felállítani szándékoztak. Attól az időponttól kezdve, amikor a bejelentés a bányahatósághoz beérkezett, a kutató vagy kutatók a bejelentett pontra kizáró kutatási jogot, azaz szabad kutatást nyert. Ha eredményes volt a kutatás, akkor a bányanyitási kötelezettség következett. Ezért ismét a bányakapitánysághoz kellett fordulni — ez volt a kőszénkiaknázási jog vétele. A művelés érdekében a kutatók bányatelek adományozását kérték. A bányatelek vagy vájnatelek azt a tért jelölte meg, amelyet a bányahatóság a bányavállalkozó részére adományozás során kijelölt, az azon belül található ásványok kiaknázása céljából. Maga a bányatelek, vagyis az azon belül fekvő földtömeg nem képezte az adományozás tulajdonképpeni tárgyát, hanem csak tér szerinti meghatározása volt az adományozási jognak. A teret, amelyre a bányaművelési jogot adományozták, az 1854. évi általános bányatörvény bányamértéknek nevezte. A bányamérték a bányatelek legkisebb mennyisége volt és meghatározott teret foglalt magába, a bánya fölnyitási pontjainak alapján. Területe 45.116,4 m

2-t tett ki és alakját csak annyiban határozták meg, amennyiben legrövidebb oldala 106,2 méternél kisebb, leghosszabb oldala pedig 428,8 méternél hosszabb nem lehetett. Mélysége függőleges irányban végtelen volt. A szénnél két, egymást a leghosszabb oldalával érintő bányamértékre, azaz egy kettős mértékre szólt az adományozás. Ha azonban a felnyitó pontnak olyan volt a fekvése, hogy abból több, még nem adományozott bányamértéket mérhettek ki, az adományozható tér négy kettős, azaz nyolc egyszerű bányamértékre emelkedett, és ez egyenlő a bányatelekkel.