Horváth István: Nemzedékek Portrék Nógrád megye XIX. és XX. századi történetéből. (Múzeumi Értekező 1. - Salgótarján, 1983)

Különösen sanyarú helyzetbe került a család a Tanácsköztársaság megdöntése után. A gyárakban munkát nem kapott, így kezdetben alkalmi munkából, később önálló építkezések felvállalásával kereste meg a kenyérre valót. Egy lehetőség volt: az anyagi függetlenség megteremtése. Ehhez egy támasza volt: a saját tehetsége. Nagyon jó szakemberként ismerték az egész városban, így az iparengedéllyel rendelkező kőművesek névleges bekapcsolása révén tudott viszonylag kiegyensúlyozott anyagi körülményeket kialakítani magának és családjának. A függetlenség utáni vágy vezette akkor is, amikor Béla fiával és vezetésével nagy vállalkozásba kezdett a 30-as évek végén: munkájához szükséges téglák előteremtésére megvásárolta és fokozatosan kibővítette a zagyvapálfalvai téglagyárat. A 40-es évek elején már itt sem lelte helyét. Soha meg nem nyugvó természete az otthoni betongyűrűk öntésébe vitte. E munkában nem volt körülötte senki, csak a maga sorsának átgondolásával foglalkozhatott. Ebben az időszakban keresték meg a közélettől már távol élő Oczel Jánost a városban szervezkedő keresztény szocialista mozgalom helyi koriferiusai, és meg akarták nyerni a mozgalmuk érdekében. Oczel János véleménye elutasító volt: „Én nem csókolom meg azt a korbácsot, amellyel engem véresre vertek." A tudatosan vállalt magányában sem süllyedte purgatóriumi mélységig. Magányával együtt járt betegsége, és már csak egy gondolatot fogalmazott meg makacsul, meg-megismételve: nem győzhet a népeket elnyomó fasizmus a Szovjetunió elleni háborúban. Ebben bízott, ezt hitte. 1942. november 7-én — a nagy forradalom évfordulóján — halt meg, és nagy részvéttel temették el Salgótarjánban. 68