Horváth István szerk.: Múzeumi Mozaik 1990/1. szám (Salgótarján)

Petőfi keresők

Akik engem meglátogatnak itt a szerkesztőségben, azok jól tudják, milyen rideg, mogorva szobám van: szürke falak, rajtok semmi dísz, csak a Petőfi és a Jókai arczképe, az asztalon egy csorba lámpa, egy fekete tintatartó és egy krém-színű koponya öblös szarüregivel és kivicsorított fogaival. /Valamelyik a fiúk közül egy czigarettát tett a szájába./ De a koponya nélkül is /melyet három forinton vettem dr.Török Aurél egy szolgájától/ oly barátságtalan volna ez a szoba, hogy a világon a legalkalmatlanabb mulatságos tárczák kigondolására. Pedig okvetetlenül ki kell gondolni. Mert mindent inkább, csak olyat nem, ami megtörtént. Négy évig írtam csupa nem igazat és soha sem czáfolt meg senki. Egyetlenegyszer írtam igazat a trónörökös konf

erencziájáról és mingyárt jött a dementi. Merengve törtem fejemet a pislogó lámpa mellett, mit irjak olyat, ami ne legyen igaz, de annak látszassék; vagy olyat, ami igaz legyen, de ne látszassák annak /mert tertium non datur/ - midőn megzörren a koponya harminczkét foga s az orr helyén támadt galambtojásnyi alakú lyukon át a következő hang tör elő: - Majd diktálok én a tekintetes úrnak. /Nem lennék igaz újságíró,ha egy tárcza-sujettől megszaladnék, még ha egy halottól jön is/. - Kicsoda Maga? - Én, kérem alásan, egyszerű koponya vagyok. - De hát ki volt azelőtt? - Én a fehéregyházi borbély voltam, instálom, Tóth Andrásnak hittak, de Isten csodája, hogy még eddig meg nem konfundálódtam, mert mióta koponya vagyok és az orvosi műtermekben szerepelek / megfordultam én már, kérem, tíz helyen is/, a tudós doktor urak közül mindenik mást sütött ki felőlem. Az egyik fiatal leány koponyájának állít, a másik öreg férfiénak. Nem tudnak azok semmit. Hányszor gúnyolódtunk mi e miatt fölöttük a koponyatársaimmal. - Hát mit akar diktálni? - Lássa, én már vagy két hete nézem itt a tekintetes ura, amint az újságot csinálja, néha, amikor kedvem van, bele is nézek a közleményekbe...