Horváth István szerk.: Múzeumi Mozaik 1990/1. szám (Salgótarján)

Mikszáth emlékére

míg látunk tudassuk ezt az életet s látást gyötrődő s vigasztalásra szorult sors-társainkkal. Minden írása krisztusi cselekedet,fölemel, megkacagtat, feledtet s példát ad alkalmas idegrendszerû lényeknek, hogyan kell az életet elviselni tudni, szépen, bölcsen, emberien. Behunyta a szemét, betömte a fülét sok-sok új dolog előtt, de ezt ő nem képtelenségből vagy gyávaságból, hanem akarattal tette. És ez, éppen ez igazolja, milyen nagy ember és nagy művész, milyen nagy író Mikszáth. Ő tudta, hogy csak korszakának s e korszakszülte egyéniségének lehet igazi és becsületes kifejezője. Nem hadonászott, nem keresett olyan helyeken, ahol nem volt leinivalója, nem akart mindig és mindig megújulni. Ő csak Mikszáth akart lenni, ezt a Mikszáthot szépen kibontani az akármilyenség lárvaj ából: művész. Volna szavam ahhoz, hogy őt a politika is segítette oda, ahol most trónol. De tanuljunk Mikszáthtól és mosolyogjunk: már az is nagy dolog, hogy magyar író ilyen országos figyelmet nyer és hogy fontoskodnak körülötte ezer és ezer számra olyanok is, akik Mikszáth mivoltát még csak nem is sejtik. Palóc, nem palóc kutassák..., de olyan magyarja a magyarság egy válságos órájának, amilyen akkorról, nincs több. Nincs egyféle magyar, nincs egyféle ember, de Mikszáth kivételes magyar és kivételes ember és nem ok nélkül ünnepli a másféle ünnepekhez szoktatott Magyarország. Egy teljesen más szabású ember, egy jóval fiatalabb, reménytelen s lenézett kortárs, íme meghajol a legíróbb iró előtt." A Mikszáthtal foglalkozók művészi, emberi nagyságának legfőbb értékeként, jellemzőjeként természetes módon magyarságát jelölték meg. Mikszáth maga szinte soha nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, számára ez nem elméleti probléma volt, amiről gondolkodni lehet és vitatkozni kell, hanem olyan magától értetődő tény, mint hogy az ember levegőt vesz, vagy - ahogyan ő fogalmazta - amilyen természetes az, hogy az ember az anyját szereti. Vigadó beli beszédében az összegyűlt ünneplőknek válaszolta: "Sok beszéd elhangzott, mely sikereim titkát keresi. Ennek a sikernek igen egyszerű a nyitja. Az őszinteségben van. Mindig azt írtam, ami a tollam hegyére jött. És én már körülbelül megírtam, ami énbennem volt. Megírtan azzal a tudattal, hogy azért nem jár nekem semmi különös érdem: hiszen azért, mert az ember az anyját szereti még soha nem dicsértek meg senkit. Én csak a hazámat szerettem."