Honvédő Város. Salgótarján, 2004. szeptember 23. (Discussiones Neogradienses 8. - konferencia kötet. Salgótarján, 2005)

Előadások - Szvircsek Ferenc: Salgótarján a 19–20. század fordulóján

HONVÉDŐ VÄROS ELŐADÁSOK lása a nógrádi falu felé. A korábbi magyar lakosság szinte eltűnt ebben az emberforgatagban. A község körüli bánya és ipari telepeken szinte alig lehetett magyar szót hallani. A nem magyar anyanyelvű lakosság száma 1880-as években elérte az 50%-os arányt. A századfordulón is több mint 3000 idegen anyanyelvű lakosa volt még Salgótarjánnak. Igaz, 1911-ben már csak 1156 főt regisztráltak s ennek is döntő többsége beszélt magyarul. Fél évszázad alatt Salgótarján újra „magyarosodott", magyar anyanyelvű nagyközséggé vált. A korábban munkát kereső, ideiglenesen letelepülő lakosság egy része visszatért szülőföldjére, helyükbe a szomszédos magyar községekből érkeztek a munkát vállalók tömegei. Jelentős volt az a folyamat is, hogy a régebben betelepültek, illetve utódaik beolvadtak a magyar többségbe, asszimilálódtak, otthont találtak a vízmosásokkal szaggatott kopár dombok, füstölgő salakhegyek szomszédságában kialakult telepeken és a községben. A lakosság létszámát, életviszonyait, építkezéseit tekintve már a városias település nyomait viselő Salgótarján életében három időszakot szükséges kiemelnünk: Az első az 1867-es kiegyezést megelőzően a bányászat megindulását, melynek révén a község lett a bányaüzem centruma és vasúti összeköttetést létesített a fővárossal. A második a kiegyezést követő vasipari és szénbányászati fellendülés. A harmadik időszak a századforduló előtti évtizedekben lezajlott újabb ipari fejlődés nyomán megtelepült vállalatok, iparosok, kereskedők révén válik említésre érdemesnek. Salgótarjánnak nemcsak a fejlődése volt gyors, az ipari kapitalizmus időszakában, hanem társadalmi képe is magán viselte a várost kialakító erők hatását. Egyedülálló erőt képviselt a község két, erősen elkülönülő csoportra osztható munkásosztálya s ezen belül is a gyári munkások aránya az összlakossághoz képest. 1900-ban a bányászatban és az iparban foglalkoztatottak száma az eltartottakkal együtt a lakosság 73%-át adta. Nógrád megyében az ipari centrumnak számító Losonc és Balassagyarmat előtt vezető szerepet töltött be községünk. A város későbbi képének formálásában továbbra is jelentős szerepet játszott a parasztság, ám a századfordulóra az őslakosság mintegy 3%-a élt a mezőgazdaságból. Az elszegényedett parasztok és utódaik továbbra is itt éltek Salgótarjánban munkásként, napszámosként, fuvarosként. Az értelmiség szerepe azonban nem volt számottevő ebben az időszakban. 1900-ban számuk mindössze az összlakosság 3%a volt. A kereskedelemben a lakosság közel 4%-a talált megélhetést. A polgárság is helybe jött, nem itt alakult ki, ám nagy részük meggyökeresedett, s jelentős szerepet vállalt a település fejlesztésében. Ebben folyamatban volt elévülhetetlen érdeme a faluban megtelepedő zsidóságnak, akik a kisipar mellett a kereskedelmet tartották a kezükben, s lassan asszimilálódva megteremtették a város polgárságának alapját. Salgótarján értelmiségének jelentős részét a gyárak és a bányavállalat országosan is kiemelkedő eredményeket felmutató műszaki értelmisége tette ki, akik a maguk kialakította, zárt közösségben éltek a telepeken épült házaikban, elzárkózva a község szegényes szellemi életétől. Mellettük csekély számú volt a faluban élő, elmagyarosodott köztisztviselők, orvosok, tanítók és ügyvédek száma. Ők alakították meg már 1876-ban a Casino Egyesületet, 1882-ben jelentették meg a „Salgó-Tarján" című újságot, 1885-ben a Polgári Kört, mely 1905-ben támadt fel haló poraiból, 1886-ban Önkéntes Tűzoltó Egyletet, 1888-ban az Ipartestületet. 1895-ben a bányászok is megalapították az Altiszti Olvasókörüket, 1897-ben kiadták a „Salgótarján és Vidéke" című hetilapot, 1902-ben a „Salgótarjáni Lapok"-at. Mozgóképszínházat létesítettek, 1905-ben a „Salgótarjáni Hír12