A magyar polgárosodás kérdései – élet a századfordulón. Balassagyarmat, 1997. május 28-30. (Discussiones Neogradienses 7. - konferencia kötet. Salgótarján, 1997)
†Hanák Péter: A magyar polgárosodás és Mikszáth (A konferencia megnyitója)
a Rothschildok fenyegető internacionalizmusa. Mikszáth esetében ez az ambivalencia még rendületlenül liberális és hagyományosan nemzeti maradt. És itt ütközünk bele a nemzetivel rokon társadalmi ambivalencia, nevezetesen a középosztály polgárosodásának problémájába. Ebben a nagy folyamatban két messziről jött ágnak kellett - (kellett volna) - egymásba torkollnia: a nemesség polgárosodásának és a polgárság magyarosodásának. E két ág sokáig valóban összetartott, a Védegyletben és a forradalomban találkozott is egymással. Ámde amíg az egyik, a magyarosodás páratlan bőséggel áradt, és sikeresen haladt a kiteljesedés felé, addig a másik, a nemesség polgárosodása a kapitalizmus fokozatos térhódítása során és annak következtében megakadt, és egyre irreálisabb illúziónak bizonyult. A legvonzóbb mesebeli képet Jókai rajzolta róla Berend Iván imaginárius alakjában, amire a fiatal nemzedék kiábrándulása következett Arany László délibábos hősében, Tolnai Lajos, Toldy István, Asbóth János írásaiban. Aztán jöttek valóságos figurák, Istóczyk, Ónodik, Simonyik, Petrássevicsek, és a valóságból ellesettek, gavallérok, Nosztyak. És itt merül fel a kérdés: valóban kritikusan és egyre kritikusabb keserűséggel rajzolta-e őket, vagy kezdettől mindvégig sok megértéssel, elnézéssel, sőt szeretettel, még Noszty Ferit is. Nem akarnám itt - fogadatlan prókátorként - Mikszáthot megvédeni, hanem az író, a művész motivizációinak bonyolultságát, gyakori következetlenségének okait szeretném árnyaltabban értelmezni. Először, szociálpszichológiai szempontból nézve, Mikszáthot éppúgy, mint a nemesi polgárosodás számos hívét, kettős kötődés, kettős identitás jellemezte: a szükséges modernizálást és a felemelkedést ígérő polgárosodást a számára becses nemesi hagyomány, a nemesi mentalitás számos elemének megőrzésével kívánta megvalósítani. Minthogy ez az átalakulás egyáltalán nem volt problémamentes, a diszharmonikus érdekek és értékek ütközésekor ő is kiegyenlítésre identitásharmóniára törekedett. Ezért gondosan ápolta, akár propagálta is a nemesi jó tulajdonságokat, mondhatjuk: a pozitív példákat, még az elzüllöttekben, kihullottakban felcsillanó nemes Vonásokat is, annál is inkább, mert sokáig, még a századforduló után is bízott a dzsentri legalábbis részleges polgárosodásának lehetőségében. Másodszor, társadalomtörténeti alapról nézve, ez a bizakodás nem volt teljesen illuzórikus. A dzsentri, mint társadalomtörténeti kategória irodalmunkban és történetírásunkban erősen egyoldalú, sematikus értelmezést kapott. Dzsentrin többnyire a réteg egyik - meglehet, számszerűen legnagyobb és legjellegzetesebb csoportját - szokták (szoktuk) érteni, a földjét, tartását, morálját vesztett, elzüllött közép- és kisnemest, akinek a hajdani birtok, vagyon, tekintély helyett csak egy lombos családfa és netán hét szilvafa maradt. Dehát a deklasszált dzsentri mellett és mögött ott állt a birtokosokból tisztviselői és értelmiségi pályára szorult nemesi sarjak tömege. (Az 1910. évi népszámlálás mintegy 300 ezer állami, megyei, gazdasági tisztviselőt és szabad foglalkozású értelmiségit mutatott ki. Számításaim szerint ezek egyharmada lehetett ne8
