A magyar polgárosodás kérdései – élet a századfordulón. Balassagyarmat, 1997. május 28-30. (Discussiones Neogradienses 7. - konferencia kötet. Salgótarján, 1997)

Imre László: „A szerző akarata ellenére” (A fekete város és a magyar századforduló)

- bosszút kíván, s aki ölt, előbb-utóbb, bármi úton-módon is, de lakol. Ám de ezt a komor sorstragédiát derűs, adomázó hangon írja meg Mikszáth, és számtalan tarka, humoros képpel díszíti fel. S a stíl-érzék nagy kérdése, vajon megfelel-e e hang e tárgynak." A stílus inadekvátsága helyett (a magunk részéről) korélmény determinálta műfaji átcsapásra gyanakszunk. Egészen máshonnan közelít Várkonyi Nándor, Don Quijote-szerű figurának nevezve (megítélésünk szerint helytelenül) Görgeyt, akinek „hatalmas egyéniségét csak adomaszerű epizódok sejtetik velünk, s tragédiáját nem érezzük a szerephez mértnek.' Állításában van igazság, de egyoldalúság is, minthogy Görgey Pál éppen passzivitása révén kerül közelébe a tragikus hős pozíciójának. A tragikumelméletek ugyanis általában megegyeznek abban, hogy a tragikus hős többnyire már nem lehet aktív, vagyis a harchoz (valamely oknál fogva) már nincsenek meg az eszközei. Tragikus vétsége morálisan megbénítja az alispánt is, s ezért van az, hogy máskülönben nagyszabású egyénisége valóban nem igazi tettekben és harcban nyilatkozik meg. Ez nem is lehet másképpen, hiszen a regény törzsét egyáltalán nem egy nagy küzdelem adja, a tragikus véghez (Király István kifejezésével) „könnyed, csevegő hang", és „anekdoták egymásba kapcsolódó laza sora juttat el". Hangnemnek és tragikus témának az ellentétét tehát többen észrevételezték, a műfaji átfedést annál kevésbé. Holott görögös sorstragédiára emlékeztet az indítás (a leány csere gyanúja, a fenyegető politikai helyzet), ám erre rámásolódik egy, a regény középső, nagyobbik felében domináns szórakoztató kalandregény. Katasztrófaregény és regényidill interferenciája még sok másféle ihletet felidéz a szövegháttérben a különlegesen véres végzetdrámától a dickensies-jókaias humorú zsánerrajzig. Időnként ez a (nem is két, hanem) többhangzatúság teljesen egyedi módon jellegzetes és kifejező esemény- és szólamegyütteshez vezet. Ennek legjobb példája talán a XIII. fejezet: A halott bíró utolsót mozdul. Mély humorral és életbölcsességgel van itt elmondva Nustkorb bíró kudarca, aki előbb Rákóczi fejedelemnél, majd a császárnál igyekszik kijárni Görgey elítéltetését, de hiába. Roppant érdekes és mulatságos epizód ez, de a fejezet végén Nustkorb halálával (felborul a szekér és a megölt Kramler bíró szobra agyonüti) ugyanaz a végzet teljesedik be, mint Görgey esetében. Tehát a különnemű esztétikai minőségek és műfaji ihletek egy-egy epizód szintjén mintegy kicsinyítve ismétlik meg vagy vetítik előre a regény egész átmenetiségét. A hagyományos regénypoétika (és a múlt századi esztétikai rutin) szerint a befejezés nemigen kerülhetett ellentétbe a műegésszel. A fekete város diszszonanciája nagy mértékben arra vezethető vissza, hogy a vészjósló expozíció után egy sor (bár nem minden) mozzanat kibékítő megoldást sejtet. Mikszáth szinte újra és újra biztosít arról bennünket, hogy a legfenyegetőbb helyzet is derűsen végződhet, sőt: szinte minden „halálos" veszedelem után megkönnyebbülhetünk. Kiderül például, hogy Görgey Jánosnéhoz nem egy molnárlegény jár éjszakánként, hanem elváltoztatott külsővel tulajdon férje. Vagy Görgey Pál 62