A magyar polgárosodás kérdései – élet a századfordulón. Balassagyarmat, 1997. május 28-30. (Discussiones Neogradienses 7. - konferencia kötet. Salgótarján, 1997)

Nyilasy Balázs: A Noszty fiú esete Tóth Marival

Schöpflin Aladár 1941-ben. „Mikszáth regénye irodalmunk egyik legnagyobb arányú, legművészibb leszámolása a »történelmi középosztállyal«, a dzsentrivel. Kevés mú van irodalmunkban, amely ilyen gazdagon, ilyen meggyőző erővel mutatta volna be az úri Magyarország rothadását [...] - fogalmazott 1960-ban, a nagy, magabiztos történelmi teleológia által is megtámogatva Király István. „A vármegye rövid ideig tartó, de látványos és dicstelen megújulása Mikszáthot arra késztette, hogy valaha meglévő illúzióit sorra elvesse: a dzsentri réteg iránt érzett rokonszenvét felülbírálja." - folytatta a leleplező dzsentrikritika hagyományát Fábri Anna 1983-ban. „[...] itt még csak a Mátyás király esetében lehetséges idilli szerelem válik áldozatául egy pusztuló (nemesi) és egy emelkedő (polgári) világ részben megrögzött, részben alakulófélben lévő szokásrendjének és törvényeinek.", „Noszty Feriben egyetlen jellemvonás [...] sem tart tovább, mint az adott pillanat és környezet, amelyben ezek létrejöttek. О a magyar tulajdonságok nélküli ember [...]" - viszi tovább a fő értelmezői tradíciót a legfrissebb, 1997-es elemzés, Hász-Fehér Katalin írása is. A leleplező szándék, a dzsentribíráló akarat értelmezői mitologémája, ismétlem, mindmáig bekebelezte és helyettesítette a. Noszty-fiú mint irodalmi mű vizsgálatát és elemzését. Az egyetlen tanulmány, amely lényegileg más kiindulópontot vett fel, komolyan fölvetette és megvizsgálta a lehetőséget, hogy szándék és mű netán ellentétben is lehetnek egymással (hogy akarat és megvalósulás között állandó összeférhetetlenség is felléphet), a néhai debreceni professzor, Barta János Király Istvánnal vitázó, terjedelmes írása. AMikszáthproblémák Nosztyval foglalkozó része, e korrekt, érzékeny műelemzés valójában éppen az ellentmondások meglétét tapintja ki a mű különböző szintjein. „Az alapkoncepció maga Mikszáth legnagyobb arányú előretörését jelenti a kritikai realizmus felé", de „Valójában az történik, hogy [...] nem tudja még e csakugyan legridegebb tónusú regényében sem visszafojtani a maga szubjektív látását." - rögzíti Barta. Nem szándék, akarat, körülmény, hanem a megvalósulás összeférhetetlensége esztétikai ténye s annak módozatai állnak tehát az 1961-es tanulmány centrumában, olyan jelenségeket tárva fel, amelyek eleddig jobbára homályban (félhomályban) maradtak. Kontúrosan kirajzolódnak így a műbeli emberábrázolás problematikusságai, Kopereczky, Tóth Mihály cselekmény- és helyzetfüggő (a leleplező realizmusnak ellentmondó) karaktervonásai, az „erkölcsileg hitvány, társadalmilag élősdi" figurának szánt Noszty Feri vitális üdesége, pozitív vonásai, az elbeszélésmód mesefüggése és riportidegensége, a mikszáthi „szubjektív stilizáló látás" továbbélése, dominanciája. A befejezés is afféle „visszafelé eszményítő", az idilli megoldás ellen tüntető pszeudoformának, nem realizmusnak, inkább kiábrándult ellen-romantikának tűnik föl az értelmező szemében. Magam a regény ügyében teljes egészében Barta János-i alapokon állok. A Noszty fiú esete Tóth Marival állandó, irritáló összeférhetetlenségeit központi, meghatározó esztétikai tényékként érzékelem, és fabula - szüzsé, regényterv, cselekményelőírás - elbeszélői karakter eleve adott ellentétével magyaráz53