A magyar polgárosodás kérdései – élet a századfordulón. Balassagyarmat, 1997. május 28-30. (Discussiones Neogradienses 7. - konferencia kötet. Salgótarján, 1997)

Nagy Miklós: Az újraolvasott Jókai-életrajz (Hogyan látta Mikszáth XIX. századi történelmünket és kultúránkat?)

ság" jegyében. A sajtó kezd nagyhatalommá válni: tömegeket toboroz a millenniumra, az „írófejedelem" 70. születésnapjára és jubileumára. A látszatra derűs előtér (ne mondjuk azért felszínnek) mögött azonban árnyakra, szakadékokra kell fölfigyelnünk. A 48-as párti ellenzék túlbuzgói nem látnak Jókaiban egyebet a kiegyezés hívénél, Tisza Kálmán barátjánál, ezért buktatják meg a választásokon, harsognak a képviselőháztól megszavazandó nyugdíjformája ellen. (19.:170,177) írói évfordulója napján, 1894-ben az ünnepelt hasztalanul reménykedett Ferenc József saját kezű üdvözlő soraiban, pedig nemigen élhetett akkor e hazában nála lelkesebb híve az uralkodóháznak. Visszanézve a századfordulóra az újságok megnőtt példányszámának, gyors reakcióinak sem örülhetünk mindenben: Nagy Bellával kötött házasságát követően végighurcolták „a dicsőségtől körülragyogott emberi főt a parázna beszédek, gúnyos tréfák kloákáján" (19.: 173). Az életrajzszerző fájdalommal és bölcsen beszél minderről, ám talán túlságosan is tapintatosan. Nem szorul bővebb bizonyításra, hogy az ellenséges indulatokat a polgári házasság ellenzése meg az antiszemitizmus időnként jobban felszította, mint az élő klasszikus féltése. Az utolsó három fejezet komor hangvételét nem csupán a meghajszolt költővel való együttérzés okozza. Mikszáthot elkeseríti kora középszerűségének látványa, s ennek előjeleit fölleli már a hatvanas-hetvenes esztendőkben. A szabadságharc előtti két évtizedben „támadtak az óriások", Széchenyi, Kossuth, Deák, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Jókai meg Madách - ez utóbbit nem említi a biográfia. (19.:39.) Azok, akik a kiegyezés táján indulnak el „voltaképpen nem is mondhatók folytatásnak". „Mintha egy generáció, amely az esésre előkészítsen, kimaradt volna." . A századvég tollforgatói közül kiket emel ki mégis a biográfus? Voltaképpen nem lehet felelni a kérdésre e könyv alaján. Benne a kor elbeszélőiről nem kapunk jellemzést, még felsorolást sem. Felbukkan ugyan egy-két ismert név (a Bródyé, Eötvös Károlyé pl.), ám pusztán azért, mert megfordultak a löltő Bajza utcai otthonában, vagy az országgyűlésen. Többet mond az, kiket és milyen előszóval válogatott be Mikszáth a Magyar Regényírók sorozatba, noha itt külső tényezőkkel is erősen számolhatunk. Bródy, Iványi, Justh, Herczeg, Rákosi Viktor bekerültek, Gárdonyit már csak Schöpflin Aladár előszavazta 1910 után. Petelei mellőzése feltűnő. Elfogadhatónak tartjuk azonban Bisztray Gyula magyarázatát. Petelei novellaszerző, míg a sorozat túlnyomórészt regényírókat, nagyepikát vonultatott fel. Voltak tehát kedvencei a nagy Palócnak, látott értékeket kortársaiban, de a kor újat kereső áramlataitól értetlenül és gúnyosan fordult el, 1904-ben, az Almanach-hoz írt előszavában kijelentette: „A különös van divatban, nem a szép. Kificamodott eszű alakok perverz érzésekkel (...). Sőt magyarul sem kell tudni jól, csak inkább különösen (...)." Az irodalmi forradalom előjeleinéljobban aggasztja a terméketlen ellenzékiség, a nemzetiségeket felingerlő frázisos ma32