A magyar polgárosodás kérdései – élet a századfordulón. Balassagyarmat, 1997. május 28-30. (Discussiones Neogradienses 7. - konferencia kötet. Salgótarján, 1997)

Nagy Miklós: Az újraolvasott Jókai-életrajz (Hogyan látta Mikszáth XIX. századi történelmünket és kultúránkat?)

Tisza-szabályozás kezdete) még mindig akad elegendő följegyezni való a politikában (pl. megyei tiltakozások az adminisztrátori rendszer ellen, erdélyi országgyűlés, stb.) és költészetben (pá lyadíjat nyer Az elveszett alkotmány). Mintha nemcsak a felgyorsult ritmusról, hanem a kibontakozó eredményekről is megfeledkeznék. Pestet könnyedén intézi el: Dabas inkább „nemzeti empórium" nála, a város „kereskedelme, forgalma primitív", sem arisztokráciája, sem középnemesi elitje. „Hasznavehetetlen, közügyekkel nem törődő spiszbürgerek" otthona. Könnyen cáfolható mindegyik megrovás. Szinte bizonyos, hogy a szerző nem tájékozatlanságból nyilatkozott így, hanem szatirikus szeszélyből. Hiszen már korábban is kedve telt a budapesti városatyák megcsipkedésében (gondoljunk Tenczer Pálra, akit még a feltámadt szigetvári hős is ósdi embernek tart az Új Zrínyiász lapjain). Ha az akkori Pest messze van attól, hogy országos központnak számítson, akkor a leendő metropolist annyi intézménnyel gyarapító Széchenyi sem állhat közel az életrajzíró szívéhez. Csakugyan, e munkájában alig találkozunk nevével. A magyarázatot Mikszáthnak a Pilvax meg a márciusi ifjak iránti mély, az elfogultságot súroló rokonszenvében kereshetjük. Ők a haladás motorjai a szemében - természetesen a velük együtt küzdő ellenzéki szabadelvűekkel, a Nyáry Pálokkal együtt. A fegyveres harcok megerősödése, kivált Pest-Buda feladása után 1849-ben fordul a kocka: a radikálisok, a két Madarász és Pálffy Albert a gyanakvás és az erőszakos leszámolás eszméjét terjesztik a mérsékeltekkel szemben. Elszánt törekvésük a guillotine felállítására keserű kitörésre indítja a biográfust: „(a guillotine) a francia forradalmat a világ legszomorúbb látványává tette. Mintha nem eléggé fogyna a magyar a csatatereken és a Károly-kaszárnya udvarán." (18.:155.) A „vakmerő, irgalmatlan, furfangos rendőrminiszter" sem érdemel szánalmat, s Jókainak meg a többi békepártinak az a szerencséje, hogy a nagy Palóc szerint „Kossuth szigorú tisztelője a formáknak" azaz nem óhajt terrort. Csínján bánik a könyv a legendáshírű népvezérrel, ismeretes azonban olyan, később törölt szövegtöredék, amelyből az életrajzíró fenntartásaira következtethetünk. (Ezt a textust a Gyulai Pálnak kiküldött, kiegészítésekre, vitapontokra számító próbanyomat őrizte meg.) „(Aradon, 1849 augusztusában) csakugyan együtt van a boldogtalan országgyűlés, mely hagyta magát az orránál fogva vezettetni, amelynek (...) nem volt sarka, melyre álljon. Minek van együtt?" (18.:308.) Kivel szemben kellett volna helytállni a - számottevő részében mérsékeltekből álló - képviselőháznak? Nyilván Kossuthtal szemben! Hova vezették tagjait „az orruknál fogva"? Többek között a trónfosztás kimondásához! Az összeomlás tragikus óráinak elbeszélése során domborodik ki igazán a Görgey-Kossuth ellentét. Közeledik a hatalomátadás ideje, s ekkor a kormányzó meg Szemere miniszterelnök - a fővezér bosszújától tartva - sietve elmenekül Aradról. A narrátor nevetségesnek tartja kettejük aggodalmait, utal arra, hogy 30