Mikszáth és a századvég-századelő prózája. Balassagyarmat, 1987.október 1-3. (Discussiones Neogradienses 6. - konferencia kötet. Salgótarján, 1989)

Kmeczkó Mihály: A Mikszáth-bemutatók tapasztalatai a Magyar Területi Színházban

széke előtt; más jelenetek — pl. a holtak megidézése — csak az attrakció kedvéért kerültek a játékba. Ha valami egyáltalán indokolja ennek a dramatizációnak a színre vitelét, akkor az a következő két hatásos kép: az erőszakkal megvalósított menyegző és a tárgyalás a papok törvényszéke előtt. (Ladislav Fiala — Hlas Ludu.) A dramatizációnak köszönhetően a legtöbb szereplő alakítását is bírálat éri. Egybehangzóan elismerően szól mindenki Vidonka szerepéről és alakítójáról, Várady Béláról (aki azóta a Thália Színpad tagja). Az elmondottak ellenére általában dícsérően szól a kritika a rendezésről, a rendezés „szatirikus vonalvezetéséről". „Konrád József rendezésének fő érdeme — írja R szignó alatt a Hét kritikusa —, hogy minden sallangtól mentesen, mikszáthi levegőt teremtve a színpadon, jól kiaknázva Mikszáth sajátos humorának erejét, kitűnő, hatásosan eleven előadást produkált. Ehhez Pavol Herschl színpadképei és korhű jelmezei is hozzájárultak." A közönségsikert jól sejtette meg a dramaturg, mert ez a produkció 65 alkalommal került a nézők elé. Ez kis híján a duplája az akkori átlagreprízszámnak (7 bemutató, 250 előadás, tehát nagyjából 36-os átlagreprízszám egy évadban). A Matesz első Mikszáth-inszcenációját szinte mindenütt táblás ház várta. Ennek a „kísérletnek" több tanulsága is volt: 1) egy új bemutatóhoz érdemes új dramatizációt készíttetni (amely nem viseli magán az előző kor szemléleti, politikai, dráma- és színpadtechnikai stb. bélyegeit); 2) a dramaturg elsősorban a regényíró (illetve) a regény szelleméhez ragaszkodjonigazodjon s ne a betűihez (vagyis a dramaturgia, illetve a színpad törvényszerűségeinek megfelelően viszonylag szabadon bánhat az eredeti alkotással, ha végső soron sikerül azzal egyenértékű (bár sohasem azonos) új (drámai) művet létrehoznia; 3) a színpadi megvalósítás nagy mértékben kiküszöbölheti a dramatizáció fogyatékosságait. A SZENT PÉTER ESERNYŐJÉt négy évvel később, 1966. október 14-én mutatta be a Matesz természetesen Komáromban, bár a premier előtt már „kipróbálta néhányszor a közönség reagálását". A regényt a színház új, fiatal dramaturgja, Melichárek Jana (Jana Melichárková) „alkalmazta színpadra". Díszlet- és jelmeztervek: Platzner Tibor (friss diplomával a zsebében). Koreográfus: Kvocak Jozef m. v. Zenei munkatárs: Taries János. Rendező: Konrád József. Ez volt a színház 89. premierje. A dramatizáció most is csehszlovákiai bemutatóként került színre. A rendező a műsorfüzetben adja közre töprengéseit: „(. ..) A mű igazi hangvétele már az alapötletben magában is érőteljesen meg van határozva. Hogyan ajándékozta meg Müncz Jónás ószeres a kereszténységet egy csodálatos ereklyével. Célunk tehát az volt, hogy ennek az ízig-vérig mikszáthi iróniát sugárzó alapötletnek a keretébe helyezzük az örökség fantomjától megszállott Wibra Gyuri és a bájos glogovai papkisasszony Bélyi Veronika szerelmi történetét, de úgy, hogy ezúttal ne annyira a kép, mint inkább a keret legyen egy árnyalatnyival hangsúlyosabb. (...)... azt kell elérnünk, hogy a dramatizációban az író felülről néző, de nem lenéző iróniája, az embereket és dolgaikat megértő emberséges bonhomiája, a mű derűs hangszerelése legyen az uralkodó. Ezzel eleve előtérbe került a műfaji megoldás problémája. (. . .) . . . milyen köntösbe öltöztessük a témát, hogy az, az iróniát gyámolító szándékunkat megfelelően kifejezze. A szokásos színmű inkább a regény érzelmes meséjét hozta volna előtérbe. A vígjáték vagy tréfás játék viszont jó fegyvertársnak Ígérkezett . ..(...) Maga ez a játékosság különösképpen izgatott bennünket azért is, mert egy olyan műfaj, melyben a kihangsúlyozott játékos elem a legjobb kifejezője a tartalomnak, azt is lehetővé teszi, hogy egy lépéssel eltávolodjunk a valóság illúziójával bódító színház hagyományaitól egy olyan színház felé, mely nem fél attól, hogy játék közben leleplezze a néző előtt önön maga (sic!) „varázslatának" eszközeit." 69