Mikszáth és a századvég-századelő prózája. Balassagyarmat, 1987.október 1-3. (Discussiones Neogradienses 6. - konferencia kötet. Salgótarján, 1989)
Imre László: Epikai ritmus és kicsinyító emocionális-vitalisztikus valóságélmény A Szent Péter esernyőjében
viszonyok derűs kiegyenlítődése fontos rendező elve a cselekménynek. Igy a páratlan varázsú, megnyugtató összbenyomásnak nem lebecsülendő tényezője. 4. Átlépések az evilági, transzcendens és ál-transzcendens valóságszintek között Feszültség és feloldás ritmusa, a várhatósági fok eltérései az epikai tempónak azt a megej'tő, az olvasói élményt szakaszokra bontó mechanizmusát erősítik, amelynek külön érdekességet és egyediséget ad a valóságos élettényeknek transzcendens vagy ál-transzcendens mozzanatokkal való, ugyancsak az elbeszélés menetét kísérő, sőt tagoló váltakozása. A valóságszférák különös elegyedése már a címbe bele van foglalva. Az egyik legtekintélyesebb szentnek egy nagyon is, már-már lealacsonyítóan hétköznapi használati tárggyal, az esernyővel való összekapcsolása eleve valami kettősséget takar. Méghozzá az esernyőnek van valami erősen szűkítő polgári, szinte nyárspolgárias képzetköre (az európai kultúrában alighanem Lajos Fülöptől származtathatóan), ami kiáltó ellentétben van mindenféle csodával, túlvilágisággal. A legendát profanizálja e kispolgárias tárgyi elem, az esernyőt viszont „megemeli", groteszk módon misztikus ködbe vonja a Szent Péterrel való kapcsolatba kerülés. S az egész együtt olyan ingerlőén szokatlan és talányos, hogy önmagában ellenállhatatlan kíváncsiságot gerjeszt az olvasóban. (Az „érdekesség", mint köztudott, a múlt században, s kiváltképpen Mikszáthnál nem éppen az utolsó kritérium.) Az empirikus, transzcendens és ál-transzcendens szférák érintkezése, agyakori átlépés egyikből a másikba Az új pap Glogován és Az esernyő és Szent Péter című fejezetekben történik meg a legművészibb módon. „Főleg a kislány megérkezésének jelenetét színezik sejtelmes színek. Ugyanekkor értesül anyja haláláról a fiatal, csaknem koldus pap, s a lélektanilag igazolt, megrendítő pillanat átemeli a hallucináció és a látomás világába. Anyja szavát hallja a fenyvesek zúgásában, víziószerűen változik át a kislány arca az anya arcává, s végül beletorkollik a jelenet abba a buzgó, önfeledt imába, amelyet a templomban, Jézus képe előtt mond el Bélyi János. Mintha az író is megérezné a könyörgő szükség áhítatának líráját! Elfeledkezik vallást és egyházat gúnyoló ötleteiről, s maga is belemerül a Jézus-mitosz emberi tartalmaiba." 10 Az események és a színtér (a paplak, a templom, egész Glogova) az empirikus alapot képezik. Az ifjú plébános látomásai, anyjának hangját, arcát vizionáló fantáziája, imája a túlvilágra, a kézzel foghatón túlra áhítozó lelkiállapotának kivetülése. Ami ezalatt odakint történik (Müncz a kislány és a kosár fölé helyezi a vörös esernyőt, amit a falusiak, az öreg zsidó látványát kiszínezve, Szent Péter megjelenésének vélnek), azaz ál-transzcendens szférához tartozik. Mikszáth hanghordozása, beállítása egyértelműen különbséget tesz a vallási áhitat komolyan vett transzcendenciája és a babonás képzelődés, nagyotmondás ál-transzcendenciája között. Ezeknek a szinteknek a cserélgetése nemcsak változatossá és játékossá teszi a regényt, hanem az érintkező .szférák egymás magyarázatául is szolgálnak. Van némi összefüggés a falusiak vallásossága és babonássága között: „Akármi legyek — mondotta az egyházfi (ő látta így kalap nélkül) —, ha nem úgy nézett ki, mint a templomi képek között a Szent Péter. Szakasztott olyan volt, csak éppen a kulcsok hiányoztak a kezéből." János pap látomásainak és imájának éppúgy a valóság a serkentője és végcélja, ahogy a falusiak legendája is a valóságból (Müncz Jónás váratlan felbukkanásából és nyomtalan eltűnéséből) ered és az empíria világában folytatódik: az esernyő kézzel fogható módon virágoztatja fel Glogovát. A túlvilággal való, félig komolyan vett kapcsolattartás egyébként is hozzátartozik a falusiak mindennapjaihoz. Az elhunyt öreg plébános helyére érkező utód, Bélyi János örökli elődjének kutyáját is, amelyről azt mondja Szlávik Péter, az egyházfi; „Már agyon is akartuk volna ütni a szegény alkalmatlan 50
