Mikszáth és a századvég-századelő prózája. Balassagyarmat, 1987.október 1-3. (Discussiones Neogradienses 6. - konferencia kötet. Salgótarján, 1989)

Imre László: Epikai ritmus és kicsinyító emocionális-vitalisztikus valóságélmény A Szent Péter esernyőjében

A regény ,,titká"-t, a siker és a szakmai-kritikai alábecsülés kettősségének magyarázatát azonban nem találhatjuk meg, ha kizárólag azokat az írói sajátosságait (közvetlen, csevegő modor, fordulatos cselekmény, megigézően meleg humor, ironikus távolságtartás és szeretet váltakozása stb.) vesszük számba, amelyek a legtöbb Mikszáth-müre nézve irányadóak. Mindez fellelhető a Szent Péter esernyőjében is, s felépítése sem mondható különösebben eredetinek. Éppúgy két független cselekményszál találkozik össze a regény dereka táján, színes epizódokkal kibővítve, mint a Beszterce ostromában. Éppúgy tele van bensőséges életképekkel, anekdotákkal, mint a novellák vagy a Noszty fiú esete Tóth Marival. Éppúgy fontosabbak és igazabbak a részletek, az epika apró építőelemei az egésznél, mint más regényeiben. A műegész mégis mintha más volna. A sajátos epikai ritmus, a valószágszintek váltogatása, a cselekménybonyolítás szaggatottsága és folyamatossága, szakaszolása olyan összbenyomást kelt, amely már módosítja a műegész jelentését, s okát adhatja a páratlanul emlékezetes olvasói élménynek. 2. Feszültség és feloldás ritmusa A cselekmény varázsának, „igazság"-ának forrása feszültség és feloldás olyan ritmusa, mely egybeesik a mindennapi emberi tapasztalattal. Nem a romantikus nagyregények módján torlódnak fel titkok, izgalmak, rejtélyek, hanem a köznapi ember látásmódjához igazodva. Elkomorodás és megenyhülés, tragikus események és kiengesztelő fordulatok olyan elosztásban követik egymást, hogy az élet valódi arányait, s végső soron megnyugtató egyensúlyát adják vissza. A „napfényes"-nek, kedvesnek, mulatságosnak, s legfőképpen komoly konfliktusoktól mentesnek (Schöpflin megállapítása) mutatkozó világról közelebbi és szisztematikus vizsgálódással könnyű kimutatni, hogy tele van nagyon is borús, lehangoló momentummal. Sőt: egy feltételezett „átlag" életsorsot véve alapul, meglehetősen nagy súly nehezedik a főszereplőkre, akik azonban képesnek bizonyulnak az egymást követő csapások átvészelésére. A konfliktusok vagy tragikus esemény okozta feszültségek, s az ennek túlélésére képes egyének további sorsa által sugalmazott feloldódások sorából tevődik össze a regény cselekménye. Különösen szemléletes ebből a szempontból az expozíció. (Joggal hívták fel erre a figyelmet többen is, mint Mikszáth különleges remeklésére.) A Viszik a kis Veronkát című fejezet éppen nem valami derűs mozzanattal indul: „Özvegy tanítóné halt meg Halápon." A rideg bejelentést előbb fájdalmas humorral oldja („Mikor tanító hal is meg, szomjasan maradnak a sírásók. Hát még mikor az özvegy megy utána?"), majd olyan módon konkretizálja, hogy az eset szánalmassága és különös hangulatú bensőségessége valamiféle megenyhüléshez vezet: „Nem maradt annak a világon semmije, csak egy kecskéje, egy hizlalás alatt lévő libája és egy kétéves leánygyereke. A libának még legfeljebb egy hétig kellett volna híznia, de úgy látszik, ezt se várhatta be a szegény rektorné asszony." A folytatás igaz, szójátékkal súlytalanítva, de azért ismét feszültség felé tart, a kietlen valóságot, Veronka szomorú állapotát festve: „A libára nézve meghalt korán, de a gyerekre későn. Annak meg se kellett volna születnie. Bár akkor vette volna magához az Úristen, mikor a szegény urát." A Veronka jövőjére, sanyarú sorsára vonatkozó célzás teremtette feszültséget most egy sajátos, a tanítót érintő közbevetés csökkenti: „(Istenem, micsoda szép hangja volt annak.)". Az elbeszélés a múltban csak szomorú tényeket, veszteségeket regisztrálhat („A kis poronty az apja halála után született, de nem későre, egy vagy legfeljebb két hónap múlva."), mígnem a narrátor kissé magára tereli a figyelmet, hogy ne uralkodjék el a kilátástalanság, a gyász légköre: „Megérdemelném, hogy a nyelvemet kivágják, ha rosszat mondanék, de nem mondok, se nem gondolok." 45