Mikszáth és a századvég-századelő prózája. Balassagyarmat, 1987.október 1-3. (Discussiones Neogradienses 6. - konferencia kötet. Salgótarján, 1989)
Praznovszky Mihály: Mikszáth Kálmán a pályakezdő újságíró
Summázat A pályakezdő Mikszáth az 1873-as évet Balassagyarmaton töltötte. Körülvette őt egy kisváros a maga provincializmusával, amely azonban nem nélkülözött egyfajta megőrződött meghittségét sem. Jelentős és érdekes baráti körrel rendelkezett s tágabb környezetében is furcsa, eredeti alakok egész sora tűnt fel. Mint gyakorló újságíró pedig, egy vidéki lap szerkesztésével az újságírás iskolájának elemi szintjén állt, legalábbis ami a tevékenység szakmai kritériumait illeti. Balassagyarmat ekkor még valóban város, csak később veszíti el ezt a rangját. Alapvetően mezőgazdasági jellegű település, azaz az itt élők megélhetését ez a tevékenység biztosította. Burgonya-, szőlő-, gyümölcstermesztés — mindez hagyományos és korszerűtlen termelési technikával előállítva s ez egyúttal egyfajta zárt világot is jelentett, amelyben tradicionális népi elemek és értékek is tovább éltek. Volt egy másik Balassagyarmat is, a polgári, amelynek szerepe a megyeszékhely-létből fakadt. Most alakultak meg a kisvárosi hitelintézetek, a biztosító társaságok helyi fiókjai. Működnek a közösségi szerveződés új színterei az egyesületek is. A Dalegylet, a Nyári Színkör, a Népkör ,,a művelt polgári elem gyűlhelye" amelyek ezentúl gazdag lehetőséget adtak arra, hogy ki-ki névleges és tényleges funkcióhoz jusson, hogy névjegyeiken egyre szaporodhassanak a hangzatos címfelsorolások. Működtek a város „közhelyei" a vendégfogadók és a kávéházak, furcsa és néha excentrikus világ élt bennük. Egy polgárosuló nemzet kiépülő intézményrendszere, a társadalmi önszerveződés új elemei jelennek meg itt is keveredve egy zárt (néha önként is elzárkózott) közösség mindennapjaival, amelyben az etnikai sokszínűség éppúgy meghatározó volt, mint az elavult termelési technikák konzerválta elmaradottság. Valahol nagyon kicsinyszerű volt mindez. Ezt sugalmazhatták Mikszáthnak nemcsak a csekély fővárosi tapasztalatai, hanem a mélyen látó szeme előtt kibontakozó emberi sorsok is. Mert látszólag ez is természetes világ volt, miként egy település közössége természetesnek fogad el minden devianciát, ami az övék. S ki tudja ezek az emberek vajon mikor lépik át a hétköznapi normalitás szűk határait? A mélyen vallásos egyházi ember, akinek ifjúkori bővérűségéből már csak atlétái termete és szónoklati képessége maradt; a vármegye dalnoka, aki amúgy kiemelkedő klasszikus műveltséggel rendelkezett, de évtizedekre kisajátította magának a költő címet s az azzal járó társasági elismerést; ott vannak az ügyvédek, akiknek klientúrája alig-alig gyarapszik, ők maguk pedig 48-as élményeik árnyékában élnek; ott a fiatal nemzedék képviselője, aki műveltségével, irodalmi nyitottságával és sajátos vonzódásával a „nemlétező" szlovák irodalom iránt maga is deviáns elem lehetett a helyiek szemében. A farsangi bálokon, a kisvárosi szalonokban pletykák dúlták fel a kinyíló emberi kapcsolatokat. Féltékenység és bizalmatlanság, jóízű ugratás és durva hecc, műkedvelés és kékharisnyaság egyaránt tettenérhető itt. S persze az összefonódás, a kiterjedt rokonságok, a szinte kibogozhatatlan sógor-komai láncolat, amelynek hasznát egyre életbevágóbban érzékelik a nemesi társadalom deklasszálódó elemei, a nógrádi „gavallérok" is. Panoptikum ez Mikszáth számára, amely attól válik igazán élővé, hogy ő maga is tagja ennek a társaságnak, s nagyon is jól tudja, hogy ez a természetes állapot és rend, változtatni rajta nem lehet, csak szemlélni. A sajtó történetében ezt az időszakot — 1867—1875 között — ,,az eszmehirdető sajtó korszakának" nevezik, ami alatt azt értik, hogy mind az ellenzék, mind a kormánypárt a sajtót a kiegyezés körüli vitában „elsődlegesen, szinte kizárólagosan eszméi hirdetésére, kifejtésére, alkalmazására" használta fel. Amikor azonban a nógrádi sajtó megszületik, a kiegyezés körüli 32
