Hagyomány és ismeretközlés. Salgótarján, 1986. november 14-15. (Discussiones Neogradienses 5. - konferencia kötet. Salgótarján, 1988)

Fried István: Élet és irodalom a „Fanni hagyományai”-ban

tének fordíthatnók) vagy a Goethe itáliai útitársa, Karl Philipp Moritz regényében, az Anton Reiserben megörökített ,,joy of grief" (a kín élvezete), idézzük Gerhard Sauder további példáját. A vegyes érzelmeknek ez az uralkodó jellege a magyar művekből is elénk tárul. íme egy csokor Kazinczy Bácsmegyeyjéből : nyugodalmas, kedves bánat; édes el-keseredés, víg könny, édes kesergés; lassú édes könny, a fájdalomnak ... édesnek kell lennie ... S a Fanni hagyományai (amely nem fordítás)? T-ai szerint Fannit többek között „kedves Melankólia" (Sweet Melankoly) jellemezte másutt még világosabban: édes Melankólia, vagy: gyönyörű zavarodás, ily édesen szenvedni, gonosz öröm, édes veszedelmű, édes Borzadások órája ... A világ- és magyar irodalmi háttérként hadd idézzük Goethe frankfurti éveinek egy sokat mondó versét: Wonne der Wehmut (A fájdalom gyönyöre), amelyben Goethe a szent szerelem könnyeit zokogja, Werther is képes elzokogni a boldogság könnyeit; a magyar olvasó azonban Youngnál, Pétzeli József átköltésében, ezeket olvashatta: „Néha a fájdalom, és a bánat az az úr, a melly sokakat erre reá (ti. az örömre. F.l.) vezet; mert sokan a magok könnyhullatásokban, és nyomorúságokban találják-fel a gyönyörűséget (...) a gyönyörűség tzélja szomorú verseimnek ..." A Young életét és alkotásait ecsetelő sorokban pedig Pétzeli az „érzékeny olvasók szívé"-t célozza meg, hogy „édes szomorúság"-gal teljék meg. Ennek a vázlatosan megrajzolt (s számtalan adattal bővíthető) világ- és magyar irodalmi háttérnek ismeretében állíthatjuk, hogy a Fanni hagyományaiban (a magyar irodalmi fejlődés egy határpontján) az európai gondolkodás- és magatartástörténetnek korábbi jellemzői találhatók ugyan meg, a magyar irodalomban azonban időszerű és kortárs jelenségekkel és törekvésekkel harmóniában szólalnak meg ezek a jellemzők. A vegyes érzelmek érzékeltetése szintén a regényvilág nyitottságáról árulkodik, arról tudniillik, hogy a tapasztalatilag és az érzékekkel felfogott (és az értelemmel csak később ellenőrzött) világ nem egyértelműen és átláthatóan jelenik meg, hanem választási lehetőséget biztosítva. S bár a már Shaftesbury által hangoztatott és Hobbes egoizmus-nézetével szembeszegezett erkölcsi érzék (moral sense) ösztönöz ugyan a jóra, a jó érvényesülése, érzékelése, tapasztalása nem eleve eldöntött folyamat. S minthogy nem eleve eldöntött folyamat, ezért az ezt a folyamatot megszólaltató nyelv és a kifejezés sem kész ,,termék". Northrop Frye utal arra, hogy a XVIII. századi alkotások egy része a hangok sorainak kiszámíthatatlan és szabálytalan mintáira épül, rövid és töredékes kifejeződésre törekszik, líraivá koncentrálódik, hogy érthetővé tegye a lírai impulzusok hirtelen jelentkezésének átérzését. Ezért téved bele (nem a szerző, hanem Wertherré, Bácsmegyeyvé vagy Fannivá stilizált gondolatvilága) a „képzelődések országlásá"-t jelző természeti állapot és környezet rejtelmeibe, és ezért nincs tisztában a hős sem önmagával; elragadtatása, fantáziája vezérli, beállítottsága a szenvedésre. A nyelv nem befejezett termék, hanem folyamat — ismételjük Northrop Frye megállapítását idézve. Mindama szókincsbeli újítás (nem nyelvújítás értelemben) igazolja ezt, amelyről Gerhard Sauder beszámolt, az érzékenység szókincsét elemezve. A líraiság és a befejezetlenség a nominális stílust eredményezi, az elragadtatottságnak nyelvét. Nézzük meg ebből a szempontból a Fanni hagyományai első töredékét! Valójában az indító mondat: Oh be jó itt! ... illusztrációjaként hat a szövegrész. Az indító mondat ugyanis szövegünk közepén és lezárásául megismétlődik, végezetül indoklásképpen hangzik el (Azért, oh azért oly jó igen itt). Fanni kis világa körvonalazódik az emberi nagy világgal szemben, az aprólékosnak tetsző leírás Fanni nézőpontja miatt lelkesül át, az ő viszonya, az ő jelenléte, az ő sértettsége által lesz élővé a természet, maga is ellentétek szövedékét érzékeli: barátságos csalfaság — írja a napról, a méhecskék dongása kedves szomorúságú, s a zöld setét75