Hagyomány és ismeretközlés. Salgótarján, 1986. november 14-15. (Discussiones Neogradienses 5. - konferencia kötet. Salgótarján, 1988)

Fried István: Élet és irodalom a „Fanni hagyományai”-ban

környezetével elégedetlen ifjú kudarcait a köz- és magánélet területén. S még tovább: vajon Rousseau tragédiába forduló idillje nem a kielégíthetetlennek átélt életvágy és a szűk lehetőségek konfliktusából származik? S az előbb az angol, majd a német morális hetilapokban kifejezett, szándékosan érzelmesre hangolt, befelé forduló világ vajon nem az élhető és az irodalomban, a képzeletben megvalósítható élet között feszülő ellentétek lemondástól és hangsúlyozottan szándékos belenyugvástól diszharmonikus feloldási kísérletének dokumentuma? Térjünk vissza azonban Kármánhoz: A feltehetőleg 1794-ben írt és az Urániában folytatásokban megjelent Fanni hagyományai (mintha a folytatásos kisregény, elbeszélés a morális hetilapok szerzőinek szándékait idézné!) szintén tartalmazza a följebb idézett levélrészletek szókincsét, és e szókincsen keresztül az elragadtatásnak, a képzelődésnek és az érzelmi hullámzásnak azt a változatát, amely a XVIII. század világ-és magyar irodalmából ismerős: ,,Ó be jó itt! (...) Itt olvasok orozva, itt írok, itt sírok orozva ..." „Kedves szomorúságú dongása hallik a méhecskéknek ..." ,,Oly édes, bájoló érzés — és mégis fájdalmas ..." „a gyötrelem és a gyönyörűség határosak ..." „Ilyen szerelem"-nek „rövidnek kell lenni, mert az elegyítés és keserűség nélkül való öröm és tartós boldogság nem e világ örökrésze ..." S végül még két utalás: ezúttal a Fanni hagyományaiban idézett olvasmányokra. Talán a Fanni hagyományai T—ai Józsija nem idézte volna Petrarcát, ha Kármán nem olvasta volna Kazinczy Ferenc Bácsmegyeyjében: „most Petrarcha az én kedves Poétám"; s az is fontos lehet a Kármán-kisregény világának megértéséhez, hogy T—ai nem Homéroszt és Ossziánt olvassa Fanninak, mint Goethe Werthere, sem nem gondol Klopstockra (mint Werther és Lotte), hanem a Kazinczy tolmácsolta Gessnert idézi, az érzékeny magyar ifjak magatartást formáló olvasmányát. A közvetlen idézet mellett (s erről már és más megfelelésekről szólt a kutatás) egy áttételesebb, inkább önkéntelen áthallásnak minősíthető párhuzamot is találhatunk a két műben: „ha merném (...) egyetlen-eggy kívánságos bé-telllyesedését reményelni: nem kívánok bőséget (...) napjaim magános vidékbenn tsendesen' s másoktól elfelejtve folyhassanak el, távol a' Város' lármájától, hol az Igaznak ki-kerülhetetlen tőrök vannak vetve, hol a bevett szokás és rendtartások ezen esztelenségeket nemesítnek: ó bár alatsony hajlékban tölthetném—el életemet, el-rejtve a híresedés és irigy szem elől..." (Gessner ldylliumai:Azén kívánságom) „Ó mely kevéssel megelégednék! egy csendes telek, melynek termése mezei asztalomnak szolgálna, egy alacsony házacska, amely engem és őt befedné, elég volna nekem, csak ővele élhetnék. Minek nekem bőség, aki pazérolni nem tudok; minek fény és czifra, aki az előtt mindig futottam..." (Fanni hagyományai) Kármán kisregényét tehát egy folyamatba illeszthetjük bele, amely egészen közvetlenül tagolódik egy európai eszme- és művészi áramlatba. S még inkább a magyar irodalomnak mintegy tíz esztendőt felölelő periódusának végén helyezhető el. Lássuk e tíz esztendő legfontosabb magyar nyelvű alkotásait (amelyek többsége természetesen — mi lehetne más? —fordítás, adaptálás, magyarítás)! Szigvárt klastromi története, ford.: Barczafalvi Szabó Danid, 1787. Gessner Idylliumai, ford.: Kazinczy Ferenc, 1788. Szegvári (Kazinczy Ferenc megsemmisített Siegwart-fordítása), 1789. Bácsmegyeynek öszve-szedett levelei, Kazinczy magyarítása, 1789. Goethe Wertherének Kazinczy által készített töredékes és kéziratban maradt fordítása: 1790. 72