Hagyomány és ismeretközlés. Salgótarján, 1986. november 14-15. (Discussiones Neogradienses 5. - konferencia kötet. Salgótarján, 1988)

Botka Ferenc: Bibliográfiai és topográfiai kutatások a Petőfi Irodalmi Múzeumban

Botka Ferenc BIBLIOGRÁFIAI ÉS TOPOGRÁFIAI KUTATÁSOK A PETŐFI IRODALMI MÚZEUMBAN Az előadásokon az irodalmi és irodalomtörténeti ismeretközlés közvetlen és korunk technikájához kapcsolódó formáiról esett szó. Azok a problémák, amelyeket a következőkben a Petőfi Irodalmi Múzeumban folyó bibliográfiai és topográfiai munkálatokkal kapcsolatosan szeretnék felvetni, látszólag távol esnek tanácskozásunk fő témájától; ám végső soron mégis irodalmi szövegeink korszerű értelmezésének és népszerűsítésének kérdéskörébe torkollanak. Az irodalmi múseum ugyanis — létének minden történeti máza ellenére, a maga sajátos eszközeivel éppúgy a jelenhez kíván szólni, az irodalom, az irodalmi ismeretek közvetítését vallja fő feladatának, mint a délelőtt tárgyalt rádió és televízió. Sosem elégedtünk meg gyűjteményeink puszta megőrzésével. A birtokunkban lévő kéziratokat, kiadványokat, képzőművészeti alkotásokat és hanganyagot igyekeztünk tudományosan is birtokba venni, s e birtokbavétel eredményeit közkinccsé tenni. Részben szövegkiadásokkal, amelyek eddig ismeretlen vagy lappangó művekre hívták fel a figyelmet, részben kiállításokkal, amelyek az írók életének és korának a felidézésével kívánták az olvasási kedvet, a művekkel való találkozás igényét ébresztgetni. S hadd bocsássuk előre: voltaképpen a bibliográfiai és topográfiai kutatásokat is a múzeum e fő feladatának rendeljük alá. Mielőtt azonban e munkálatok konkrét és gyakorlati vonatkozásaira térnénk, röviden érintenünk kell a két diszciplína néhány történeti kérdését. Mint ismeretes, a magyar irodalmi, illetve irodalomtudományi szakbibliográfia több, mint száz éves múltra tekint vissza. Anélkül, hogy minden egyes kezdeményezést filológiai alapossággal részleteznénk, csupán jelezzük, hogy 1876-tól lényegében véve napjainkig folyamatosnak mondható az a törekvés, hogy egy-egy év irodalomtörténeti és kritikai termését kisebb vagy nagyobb összefoglalók rögzítsék. Szinnyei József és Hellebrant Árpád kezdeményezéseit Goriupp Alisz és Kozocsa Sándor folytatta, s a Hungarológiai Értesítő és az Országos Széchényi Könyvtár összefoglalói hozzák egészen közel a jelenkorig.

1 Az irodalomtörténeti szintézisként emlegetett hatkötetes magyar irodalomtörténet munkálatainak beindulása után a MTA Irodalomtudományi Intézete a magyar irodalomtörténet bibliográfiájának az összesítését is napirendre tűzte. Az ún. „spenót" megjelenése után ez a vállalkozás is „beérett", s már napvilágot látott három kötete;

2 elkészült további három kötetének a kézirata,

3 s a közeljövőben lezárulnak a sorozat két, esetleg három zárókötetének a szerkesztési munkálatai. Párját ritkító vállalkozás, amelyhez hasonlót keveset találhatunk a világ tudományosságában. Lezárásával — kis túlzással — azt mondhatjuk, hogy 1970. december 31-ével összegeződik mindazon lényeges ismeretanyag, amely a magyar irodalomtörténetre vonatkozik; amelynek módszeres feltárása, felhasználása a következő évtizedekben sok tekintetben módosíthatja, s egészen bizonyosan elmélyíti és hitelesíti irodalmunk történeti önismeretét. E monumentális szintézisnek azonban van egy alapvető fogyatékossága: döntő módon csak azt rögzíti, amit az irodalomrd/, az egyes hókról és műveikre'/ írtak; nem tér ki a művek első kiadásaira, s általában teljesen figyelmen kívül hagyja a kisebb irodalmi közvélemények repertorizált vagy másformában történő összesítését. Hagyományosan szólva: csak a szekundér irodalmat rögzíti, a primer irodalomról tudomást sem véve. Nyíltan szólhatok e kérdésről, hiszen magam is szerkesztője vagyok e szintézis három kötetének, s hozzátehetem, nem a mai és korábbi sorozatszerkesztők tehetnek róla, hogy a vállalkozás ilyen gyűjtési korlátokkal indult. Voltaképpen a magyar irodalomtudományi szakbibliográfia száz éves múltja, hagyománya sugalltáé koncepciót.