Gazdaság és mentalitás Magyarországon a török kiűzésének idején. Szécsény, 1985. december 3-4. (Discussiones Neogradienses 4. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)

Heckenast Gusztáv: Magyarország bányászata és ipara a XVII. század végén

Heckenast Gusztáv MAGYARORSZÁG BÁNYÁSZATA ÉS IPARA A XVII. SZÁZAD VÉGÉN A XVI. század végével foglalkozó magyar történeti munkákban szinte kötelező idéznp a legnagyobb hatású osztrák kameralista, Philipp Wilhelm von Hörnigk szavait, hogy „Magyaronszag valóságos kenyér-, zsír- és húsbánya". Pedig Hörnigk nem korlátozta lelkendező dicséretét agrártermékekben való gazdagságunkra; amikor Magyarországot bibliai hasonlattal az Ígéret földjének minősítette, első helyen bányakincseinkről emlékezett meg. Mivel ő maga nem járt itíf, nyilván a közvéleménynek adott hangot. Azok az utazók, akik személyes tapasztalataik alapján) nyilatkoztak, ugyancsak nem fukarkodtak az elismeréssel. Edward Brown angol orvos,aki 1669t ben járta be a Garam menti bányavidéket, benyomásait így foglalta össze: „Valóban kevés hely nasonlítható össze az itteniekkel, hol a természet és a hozzáértés összes gazdagságát és erejét kitfejteni igyekszik." Luigi Marsigii, a császári seregben szolgáló olasz hadmérnök és természettuidós úgy látta, hogy Gömör megye hegyei szinte teljesen vasból vannak. Ami pedig a bányák jövedelmezőségét illeti, a közvélemény kifejezője ként a labanc érzelmű Zweig János Kristóf seK meci bányamester naplóját idézhetjük a Rákóczi-szabadságharc éveiből: „Míg a támadókezekei bírják, mindig lesz eszközük a háború folytatására." Azok a töredékes számadások, amelyek a XVII. század végi magyarországi bányaműver lésről ránk maradtak, nem igazolják a korabeli közvéleményt. A körmöcbányai aranybányátüzem 1676-1698 közti mérlege 23 év alatt több mint 32.000 forint deficitet mutat, miközben nyereséges és veszteséges esztendők váltogatták egymást. A Selmecbányái ezüsttermelés is többinyire veszteséggel járt, nem egyszer a munkabérek fedezésére sem volt elegendő. A kisebb bányavárosokban, Bakabányán, Bélabányán, Újbányán a nemesfémtermelés lényegében megszűnt Fellendülésnek indult viszont a nagybányai aranybányászat. Általános és egyelőre megoldatlan probléma volt a bányák elvizesedése; a vízemelés költségeit és munkaerőszükségletét a magánvállalkozás nem győzte. A bányarészek túlnyomó többsége ezért a XVII. század folyamán a kamara kezére került, és mivel a vállalkozásukat fenn*tartó bányapolgárok is rászorultak a kamara által folyósított előlegekre, az ú.n. juttatásra (Verklag), az állam a magánkézen lévő bányákban is irányító szerephez jutott. A besztercebányai rézr bányák már a XVI. század közepe óta a kamara tulajdonában voltak; a politikai erőviszonyok most lehetővé tették, hogy az állam részben elkobzás (1670), részben csere (1690) útján megszerezze a Csákyak szepesvári uradalmához tartozó szomolnoki rézbányákat is. A magyar ariszr tokrácia általában nem érzékelte a bányák jelentőségét; jellemző erre Károlyi Sándornak, a ma gyár iparfejlesztés későbbi úttörőjének az a fiatalkori véleménye, hogy egyetlen tokaji szőlőhegy többet ér az ország minden bányájánál. Az Andrássyak és a Rákócziak ugyan 1669-ben valamennyi birtokukra bányászati privilégiumot szereztek I. Lipóttól, de a bányászat föllendítése érdekében ők sem sokat tettek. Az udvar viszont nagyon is tisztában volt a bányászat fontosságával, s mindent elkövetett a bányaművelés jövedelmezőségének fokozására. Annál is inkább ezt kellett tennie, mert az 1695 és 1703 közt különböző németalföldi tőkésektől felvett államkölcsönök fedezetéül a besztercebányai és a szomolnoki rézbányák, valamint az idriai és az újonnan Habsburg uralom alá jutott erdélyi higanybányák termelését kötötte le, kötelezettséget vállalva évi 6000 mázsa (azaz 360 tonna) réz és 3000 mázsa (azaz 130 tonna) higany Amsterdamba szállítására. 79