Teleki és kora. Szirák, 1985. november 12-13. (Discussiones Neogradienses 3. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)
Miskolczy Ambrus: Teleki László szereplése a reformkori Erdély politikai életében
éppen az adta a sajátos dinamikáját. Mindenki lépni akart egyet a társadalmi hierarchia lépcsőjén, hogy több szabadsághoz jusson, és ennek az eléggé differenciált erdélyi társadalomban bizonyos keretek között meg is volt a lehetősége: a jobbágy és zsellér határőr-katona szeretett volna lenni, természetesen minél kevesebb kötelezettséggel, a határőrkatona pedig, ha kisnemesi szabadparaszti sorból fogták katonai szolgálatra, akkor — idealizált — szabadságát kívánta vissza, ennek körét persze a lehető legnagyobbra kibővítve. A mezőváros, főleg ha lakosságának egésze vagy egy része földesúri vagy kincstári (fiskusi) függőségbe került, szabad királyi városi rangot szeretett volna autonómiája biztosítása érdekében. 24 Fogaras vidéken ez a modell annyiban érvényesült másként, hogy a jobbágyság inkább csak lazítani akart a feudális függésen. Ezt is akkor, ha több robotot követeltek tőle vagy ha emelték a robot fejében fizetett taxát, korlátozták az erdő- és legelőhasználatban és ha határosztály alkalmával úgy érezte, hogy megkárosították. Egyébként éppen a földesúr pártfogásának köszönhetően élvezte helyzete viszonylagos előnyeit, azt, hogy több földje volt, mint amennyit robotkötelezettségei miatt meg tudott művelni és ezért bérbe adhatta a szabad és félszabad elemeknek, amelyekkel szemben szintén meg kellett vívnia a maga mindennapi létharcát. 25 Hiszen ezek a „privilegizáltak" mindent megtettek, hogy kivonják magukat a falu egészére nehezedő közterhek viselése alól és igyekeztek minél több jobbágyföldet megkaparintani. 26 Ugyanakkor együtt szövetkeztek a földesúr ellen, ha az a falu földjére akarta rátenni a kezét. 27 A fogarasi társadalmi ellentétrendszert a vallási ellentétek szövevénye is átszőtte. Fogaras a keleti és a nyugati kereszténységnek olyan találkozási területe, ahol a két kultúra viszonyának alakulása forrásaink „bőségének" köszönhetően könnyebben nyomon követhető mint Erdély más tájain. Tudjuk, hogy Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony 1657-ben „a közönséges jó": a reformáció előmozdításának céljából román iskolát alapított és ezzel megteremtette az anyanyelvű művelődés legerősebb intézményét, akkor amikor még az ószláv volt az egyházi szertartás nyelve. A reformáció mégsem hódított szélesebb teret a románság körében, és ennek okai egyrészt abban rejlettek, hogy csak az egyéni emelkedés lehetőségét nyitotta meg az iskoláztatás révén, másrészt abban, hogy a világnézetében oly fontos szerepet játszó népet — munkás hétköznapokat is tagoló egyházi-vallási szokásaitól — a rítusától való elszakadásra akarta kényszeríteni. A román anyanyelvűséget az (addig az egyházi szláv liturgikus nyelvhez ragaszkodó) ortodoxia gyorsan felkarolhatta és így megerősíthette pozícióit. Mindezzel szemben a Habsburg hatalom a 17. század végén olyan kollektív privilégiumokat helyezett kilátásba — a rendi nemzetté szerveződés lehetőségét — a román papság számára, arra az esetre ha áttér a görög katolikus vallásra és elismeri Róma fennhatóságát, hogy a papok legnagyobb része meg is tette ezt a sorsdöntő lépést. És mint tudjuk, ezzel létrejöttek a román rendi nemzeti törekvések kibontakozásának feltételei. A görög katolikus egyházi értelmiség kidolgozhatta azt a történeti jogokra alapozott nemzeti ideológiát, amely már a modern nemzettudat szerves előzménye lehetett. 28 A nép viszont — bár a vallási rítusához nem nagyon nyúltak — nem követte hitváltoztató papjait. Amikor az 1750-es évek végén Bécs elismerte az ortodoxia létét, akkor Fogarasban is, ha megtudták, hogy papjaik cserben hagyták őket, visszatértek az ősi vallásra. 29 A határőrök nagy része és a boérok csekélyebb hányada viszont megmaradt görög katolikus valláson. Az előbbieket erre kényszerítette a katonai vezetés, amely kíméletlenül leromboltatta az ortodox kolostorokat. Az utóbbiakat pedig a hivatali tisztségek betöltésének lehetősége vonta görög katolikus vallásra. Hiszen törvény szerint csak a nyugati kereszténységhez tartozó ún. bevett vallások követői élvezhettek „polgári" jogokat, az ortodox felekezet továbbra is megtűrt jellegűnek minősült és aki el akart indulni a társadalmi emelkedés útján, annak elvileg az 1780-as évekig vallást kellett változtatnia. Ha tehát a vallásszabadság vonatkozásában is összehasonlítjuk a fogarasi határőrvidéki és a rendi struktúrában maradó ún. provincialista lakosság létfeltételeit, 64
