Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6-8. (Discussiones Neogradienses 1. - konferencia kötet. Salgótarján, 1984)

Szathmári István: A magyar irodalmi nyelv a XVII. század végén

Követte az ellenreformáció a protestánsokat az iskolák és a nyomdák alapítása tekintetében is stb. Persze nem szabad elfelejtenünk, hogy az ellenreformáció — nem részletezve ezúttal politikai, társadalmi stb. visszahúzó hatását — a latin nyelv jogainak az iskolázásban, az egyházi életben való visszaállításával nem kis mértékben gátjává is vált a nyelvi normarendszer további fejlődésének. 6. Magam a régi nyelvtanokon próbáltam nyomon követni a nyelvi egyesülés és normalizálódás 16—17. századi intenzívebb megindulását, irodalmi nyelvünk kialakulásának ezt az igen fontos kezdeti szakaszát. (Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk. Nyelvészeti Tanulmányok 11. sz. Akadémiai Kiadó. Bp., 1968.). A nyelvi egységesítésnek, a nyelvi norma tudatos, mesterséges kifejlesztésének s ilyenformán az irodalmi nyelv kialakításának ugyanis igen fontos — ha nem a legfontosabb — eszközei a nyelvtanok. A nyelvtanírók tudniillik rögzítik a mindenkori nyelvállapotot, s eközben egyrészt válogatnak az azonos vagy rokon szerepű, de különböző forfmájú nyelvi jelenségek között, másrészt egységesítenek, vagyis azonos elv alapján oldanak meg a nyelv egészében eltérő jelenségeket. És mindezeket szavakban megfogalmazott szabályokba foglalják. Ezenkívül a nyelvtanok, nyelvtanfélék nemcsak rögzítői és — részben — megalkotói a nyelvi normáknak, hanem a leghathatósabb továbbhagyományozoi és terjesztői is. Szinte minden nyelvtan az előzőkre épül, s többségében az ott lerögzített szabályokat, normákat viszi tovább. De persze a nyelvtanok előre is mutathatnak: gyakran addig nem szabályozott vagy akkor alakulóban lévő nyelvhasználati formákat foglalnak szabályba. A szabályok, normák megszilárdulását, elterjedését pedig elsősorban az iskolákon keresztül, a nyelvtantanítás kapcsán segítik elő, ilyenformán befolyásolják még a következő nemzedék nyelvhasználatát is. E vizsgálódás eredményeképpen 16—17. századi nyelvtanirodalmunk történetében egyfelől három alkorszakot különböztethetünk meg. Az elsőt a XVI. század, Sylvester János és Dévai Bíró Mátyás munkái jelentik. Ezekre minden értékük mellett az jellemző, hogy nyelvünknek csupán egyes területeit s e területek egyes jelenségeit „fedezik fel", s foglalják szabályokba, továbbá, hogy a korviszonyok miatt jelentékenyebb hatást nem fejthettek ki. — A második fokot — a 17. század negyvenes éveiig — Szenczi Molnár Albert nyelvtana képviseli. Ezt már az jellemzi, hogy „teljes" grammatika, hogy több regulát ad, s hogy hatni is tud. — A harmadik alkorszakot Geleji Katona István és a többi nyelvtaníró (Komáromi Csipkés György, Pereszlényi Pál, Kövesdi Pál, Tótfalusi Kis Miklós és Tsétsi János) munkássága jelenti. E nyelvtanok már nemcsak hogy mind jobban gyarapítják a normák számát, nemcsak hogy nő a hatásuk, hanem nyelvünk részjelenségeit is szemügyre veszik, nyelvi, stilisztikai stb. finomságokat is észlelnek. Különösen Pereszlényi, Tótfalusi és Tsétsi munkája mutat e tekintetben már a következő korszak felé. Másfelől a 16—17. századi nyelvtanaink vizsgálata azt is mutatja — s mai irodalmi nyelvünk szemszögéből ez még fontosabb! —, hogy a korszak végére e munkákból kibontakozó helyesírási és nyelvi kép fő vonásaiban megegyezik a mai irodalmi és köznyelvével. Vagyis helyesírásunk két alapvető kérdése: a hangjelölés fonematikus jellege (hogy tudniillik ugyanazt a hangot mindig ugyanazzal a jellel vagy jelkapcsolattal igyekszik jelölni és megfordítva), valamint a kiejtés szerinti és a szóelemző elv egyensúlya lényegében megoldódott. Továbbá: a hangtan területén az írott nyelvből kiszorult az í-zés (é-vel szemben), az ü-zés (ö-vel szemben), az ü-zés (i-vel szemben) stb.; gyenge fokúvá vagy a maihoz hasonlóvá vált az ö-zés (e, e-vel szemben); a volt, zöld-féle szavakban az I megmaradása normává szilárdult; stb. Úgyszólván csak egy-két ponton találunk a mai hangállapottól való lényegesebb eltérést. 110