Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6-8. (Discussiones Neogradienses 1. - konferencia kötet. Salgótarján, 1984)
Pálmány Béla: Végvárak Nógrád vármegyében a török kiűzése és az újratelepítés korszakában (1663–1703)
Megváltozott-e, és ha igen, mennyiben lett más ez a tarka kép a török kiűzése után? Történetírásunk korábban úgy vélte, mihelyt kiűzték a törököket egy királyi végvár környékéről, mihelyt visszafoglaltak egy muzulmán uralta végházat, egy csapásra szélnek eresztették a vitézlő rendet, egyúttal rögvest megszűntek a végvári közösségek (mezővárosok) fegyveres készültségből származó kiváltságainak gyakorlati indokai és e települések egyhamar visszasüllyedtek a közönséges földesúri (egyházi) mezővárosok vagy jobbágyközségek jogállására. Ez azonban nem így történt! A török kiűzése több, mint másfél évtizedes — várostromokkal és nyilt mezei csatákkal egyaránt jellemezhető — súlyos háborúban vált valósággá. Miközben Nógrád megyében — Buda és Eger visszafoglalása után néhány évvel — a helyzet normalizálódott és 1689— 1690-re megteremtődtek az újratelepítés feltételei, az ország déli részén, a Száva, Tisza és Maros mentén még javában csatáztak az ellenfelek. Nem meglepő hát, hogy amikor 1689 végén, vagy 1690 elején Koháry István a törvényeknek megfelelően engedélyt kért az Udvari Kamarától és a Neoacquistica Commissiotól, hogy betelepíthesse a földesúri birtokában lévő (mint egykori királyi végvárak azonban addig jogilag királyi igazgatás alá vetett) három volt végvárát, Szécsényt, Balassagyarmatot és Füleket, a hatóságok olyan feltétellel adták vissza a jószágok feletti rendelkezést és a földesúri jogok élvezetét Kohárynak, hogy — ha esetleg szükségessé válna a hadihelyzet alakulása folytán — ismét őfelsége végházává fordítják azokat. Az 1690-es és 1700-as évtizedek forrásai bizonyítják, hogy az újratelepített végvárak népének életéből nem múltak el nyomtalanul, sőt, élénken tovább éltek a végváriak kötelezettségei és szabadságai. Szécsény, Balassagyarmat és Fülek lakossága praesidiariusnak tekintette magát, akik a szántókat, réteket, házakat, kerteket fegyveres szolgálatuk fejében művelik és más adóval, szolgáltatással, mint az éjjel nappal való őrködés, kiséretadás, postahordás sem földesuraknak, sem az államnak, vagy megyének nem tartoznak. Igényelték maguknak a protestáns vallásgyakorlat szabadságát is (Balassagyarmat, Fülek) — ugyancsak végvári jogaikra hivatkozva. Szécsény lakói még 1782-ben is abból eredeztették szabadságaikat, azt, hogy városuk elöljáróját hadnagynak hívják, hogy itt „egykor praesídiarius hely volt. Valóban, a lakosok katonai esküt tettek, elöljáróikat (Szécsény, Hollókő) hadnagynak, vagy tizedesnek hívták, amíg engedték, fegyvereket is viseltek. A volt végvári települések lakossága igyekezett mentességet szerezni magának a jobbágyfalvakra nehezedő porciók, előfogatolás, portális adók alól, vezetőik minden alkalommal hivatkoztak arra, hogy itt allódiális, egykor végvári településen nemesek, „katonák illetve hajdúk élnek. Jól rögzíti ezt az 1696-os megyei dicalis illetve országos portális összeírás is, amely a végvári múltú települések lakosságát az alábbi rendi kategóriákba sorolta. Fülek: Birtokos nemesek házai 21 Szécsény: Nemesek házai 14 Armalisták házai 8 Katonai házak 35 Katonai házak 13 Megj.: A földesúr kegyelméből épített háMegj.: Majorsági házak és szántók. zakban laknak. Divény: Nemesek házai 5 Balassa- 8 telken élő jövevények és Hajdúházak 4 gyarmat szabadosok Lakosok házai 20 A kastélyhoz tartozó kuriális földeken van- Kékkő: Inscriptionalista nemesek nak a vetéseik. Zsellérek házai 8 Allódiális irtásokat és szőlőket művelnek. 94
