Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6-8. (Discussiones Neogradienses 1. - konferencia kötet. Salgótarján, 1984)

Dümmerth Dezső: Kisnemesek Pest és Nógrád megyében a 17. században

Dümmerth Dezső: KISNEMESEK PEST ÉS NÓGRÁD MEGYÉBEN A 17. SZÁZADBAN A 17-ik század, mint ismeretes, a török hódoltság kora Magyarországon. A nemesi társadalom történetében sorsdöntő idő: ekkor, és a következő, 18-ik század első harmadában válik el az ide-oda hullámzó hadjáratok, illetve megmerevedő, állóharcok idején, a menekülő famíliák, a törökkel, vagy a Habsburg császári csapatokkal szemben küzdő személyek vállalkozásaiban: megmarad-e a nemesség társadalmi szintjén egy-egy család? Tudjuk, a nemességnek két része van. Egyik a tulajdonképpeni nemesi életformát élő birtokos osztály körébe tartozik, jobbágyokkal végeztetve földjei művelését. A másik az úgynevezett „kisnemesek (taxalisták) köre, akik jobbágyok nélkül, a maguk nemesi telkén — fundusán — parasztok módjára, maguk művelik földjüket. De egy harmadik csoport is megfigyelhető, ezek, más földesúr telkére, — jobbágytelekre — kényszerűinek költözni, esetleg mezővárosba vetődve iparűzésbe, kereskedésbe fogni. Még ezeknek a nincstelenné vált, a tehetősebb jobbágyságnál olykor mélyebbre süllyedő elemeknek is nagyon fontos azonban szabadságuk emléke, vagy éppen a feltalálható, tárgyi bizonyság: a nemesítő levél, az armális bemutatása, a nemesség hivatalos igazolása lakóhelyük főhatósága, a vármegye színe előtt. Hiszen, ha mások, nagyobb hatalmúak által időközben elfoglalt földjeiket nem is nyerhetik vissza mindig, de legalább biztosíthatják maguknak az adómentességet, s személyüknek, házuknak, „portájuknak" védelmét. S ezek a nemesi házak nem csak tulajdonosaiknak nyújtanak védelmet, hanem még a vármegyei pandúrok által üldözött akármilyen bűnösnek is, ha egyszer egy nemesi porta befogadta. A török hódoltság viszontagságai, s az a tény, hogy a más társadalmi berendezkedésű, mohamedán törökség nem tűrt a területén keresztény földesurat, okozták a meneküléseket, a nemesi szabadságjogok feledésbe merűlését, de az igyekezetet is, az elsüllyedt múlt felidézésére. Igy jött létre az az érdekes és értékes levéltári történeti forrás-csoport, melyet az egyes vármegyék székhelyén a nemesség-igazolási iratokból gyűjtöttek össze. Csak természetszerű, hogy e vármegyei szinten folyó, egyszerű nemesség-igazolások, ahol nem a birtokok sorsa, hanem a puszta nemesi eredet, az armális bemutatása, vagy legalább tanúk felvonultatásával a régi, nemesi szabadság állapota nyert legfőképpen igazolást, a kisnemesekre, a nemesi társadalom alsó szintjén élőkre vet elsősorban világot. De ebben a leszűkülő rétegben is többirányú mozgás nyomai figyelhetők meg. Találkozhatunk ősrégi, nemesi birtokos famíliák elszegényedett utódaival, akiknek jó, ha a puszta nemesi címűk megmarad, de akadnak olyanok is, akik az igazolás segítségével a török hódoltság megszűnésével ismét birtokukba vehetik kényszerből elhagyott kis földjüket. De találkozunk a feltörekvő jobbágy-parasztság ivadékaival is, egy aránylag „frissen nemesített réteggel, akiknek elődei mégcsak éppen a 17. század elején, a nagy „paraszt-nemesítések" korában szerezték meg az armálist. Részben katonai vitézségért, nagyobb részt azonban jobbágyként, a földesúrnak nyújtott pénzösszegért. S gyakran ezt a frissen szerzett nemességet kell nagy fáradsággal, a török hódoltság után igazolni. Mi az itt következőkben Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye levéltárából szeretnénk néhány ilyen nemesség-igazolás tanúságát bemutatni. Az iratanyag keletkezése országszerte, mint ismeretes, összefügg a zsitvatoroki béke (1606) után beálló, hódoltsági „állóharcok" korával. A nagy hadjáratok, többé-kevésbé kivételekkel 1663-ig, „Érsekújvár vészeséig" lecsillapodnak, s ez alkalmat ad a királyi Magyarország összezsugorodott területére menekült megyeszékhelyeken a vármegye tisztikarának és a földesúri családoknak, hogy a hódoltságban maradó falvak lakosságát számbavegye, a jobbágyok adó-