Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6-8. (Discussiones Neogradienses 1. - konferencia kötet. Salgótarján, 1984)
Szakály Ferenc. Magyar nemesség a 17. századi hódoltságban
nélkül. Ehhez képest már csak apróbb kellemetlenségnek számított, hogy a nemes egyes helyeken — azon megfontolásból, hogy a rang kötelez — ugyanazon vétségért nagyobb bírsággal bűnhődött, mint a paraszt. Amikor Kőrös tanácsa 1652-ben elsimította Dus János és Herczeg Péter viszálykodását, kimondotta, hogy aki ezt a békességet megbontja, „ha paraszt személy leszen, 40 frt, ha hol penig nömös személy leszen, 80 frtot tartozzék készpénzül letenni"- * Mindezek alapján úgy tűnhet, hogy a nemességszerzés csupán a presztizsnövelés eszközeként kamatozhatott; úgy is csak elméletileg, hiszen annak révén főként a hódoltsági társadalom legmódosabb, legtalálékonyabb és legtekintélyesebb elemei lépték át az osztályhatárt. Vagyis: pontosan már meglévő presztízsük segítette hozzá őket a státuszváltáshoz. Ha mindehhez még hozzávesszük azt is, hogy a hódoltsági ármálista — szemben például a végvári katonaként szolgáló ármálistával — szinte egyáltalán nem számíthatott rá, hogy az uralkodótól vagy a nádortól birtokadományban részesül, 36 ismét visszajutunk alapkérdésünkhöz: mire volt jó a — végül is azért nem kis áldozatokat követelő — nemesi cím egy hódoltsági parasztgazdának. Az a remény talán, hogy a jövőben egyszer majd valami hasznát veheti? E hideg fejjel üzletelő, gondosan számoló-számító üzletemberek — mert a többségük végül is az volt — aligha adott ilyen bizonytalan visszatérülésre. Ha másutt nem találtuk meg a valós indító okot, akkor azt minden bizonnyal magában a gazdasági szférában kell keresnünk. Volt olyan hódoltsági paraszt, akinek tőkéjéből nemcsak a nemességszerzésre, hanem arra is tellett, hogy áthágja a birtokos és az ármálista nemesi réteg közti — a parasztság és a nemesség közt húzódónál sokkalta szilárdabb — határt. A hódoltsági új nemesek persze általában nem örökvétel, hanem „csak" zálogolás útján juthattak hozzá az ehhez szükséges fekvőségekhez. Jelen ismereteink szerint a gyöngyösi Sőtér Ferenc volt az egész hódoltság legleleményesebb és legeredményesebb birtokszerzője. Sőtér ármálisa 1659. január 15-én kelt, s május 14-én hirdették ki Heves-Külső-Szolnok vármegye közgyűlésén, amely új tagját legott hódolt esküdtjei sorába iktatta. Még nem volt tehát nemes, amikor 1658. június 27-én — feleségével: Pap Orsolyával és mostohafiával: nemes Szeredy Ferenccel együtt — zálogba vette Diósgyőr és Sirok várak urától, bedegi Nyáry Zsigmondtól annak Gyöngyösön, Szajlán, Verpeléten, Abasáron, Gyöngyösvisontán, Halmajugrán, Vámosgyörkön és Gyöngyöspatán levő lakott jobbágytelkeit és házhelyeit, valamint a Kékkút, Nagyberek, Tiszanána, Markaz, Rozsnak, Sirokalja, Rácfalu, Kisheves, Tarnóca, Detk, Kompolt, Tiszakörű, Kőtelek és Gyöngyöstarján pusztákban levő részbirtokait, 1200 magyar forintért tizenkét esztendőre.38 Bár a jogügylet ellen nem kisebb hatalmasság tiltakozott, mint Vámossy István heves-külső-szolnoki alispán, Sőtér a következő években is tovább folytatta a Nyáry-uradalom magához váltását. 1661-ben — ismét csak Szeredyvel, akivel 1659-ben fele-fele arányban megosztozott a Nyáry Zsigmond-féle részeken ° — hatvanhat tallérért megvásárolta bedegi Nyáry Miklós özvegyének: Bánffy Judithnak két vámosgyörki jobbágyát. 1663-ban Szentlőrinckáta falu fele része került a birtokába; ezt Tassy Mihálytól zálogolta hét esztendőre 500 magyar forintért, majd amikor 1671-ben Horváth János kallói plébános a zálogösszegre ráigért, azt felemelte 150 forinttal, amiért újabb hat esztendőre jogot kapott a birtok használatára. (Horváthnak 1668-ban Kókán egy, Tápiósülyön pedig négy jobbágya volt, 1667-ben vette őket zálogba - bizonyos Alsó- és Felsőszap s Kartal pusztabeli részekkel együtt- Tassy Mihálytól tíz esztendőre, 1000 magyar forintért.45 Tassi Végh István régi nemesnek saját lakóhelyén, Petes András gyöngyösi új nemesnek pedig a közeli Atkáron (Heves m.) voltak jobbágyai. Sőtér és társai birtokszerző buzgalma arra utal: nemigen volt akadálya annak, hogy a hódoltságban élő — a török szemében alávetett rajának számító — magyar birtokos nemesek érvényesíthessék földesúri jogaikat újonnan szerzett (rendszerint zálogos) jobbágyaikkal szemben. Már 1650-ben úgy vallott egy, ekkor Tiszaföldváron (Külső-Szolnok m.) lakó tanú, hogy 33
