Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6-8. (Discussiones Neogradienses 1. - konferencia kötet. Salgótarján, 1984)
Szakály Ferenc. Magyar nemesség a 17. századi hódoltságban
Szakály Ferenc: MAGYAR NEMESSÉG A 17. SZÁZADI HÓDOLTSÁGBAN A 16. századi hódoltság forrásait vizsgálgatva, itt is, ott is rábukkanhatunk egy-egy olyan nemes családra, kisebb-nagyobb nemesi csoportra, amely a török megszállás után is megmaradt eredeti lakóhelyén, és — mivel a hódítók természetesen nem tisztelték előjogait — jobbágy-módra adózott-szolgált török földesurának és a szultáni kincstárnak. Hogy ezek mikor, hol mennyien lehettek, azt a jövőbeli kutatások hivatottak eldönteni; bár a jelek szerint sokkalta többen döntöttek a helybenmaradás mellett, mint azt történetírásunk eddigelé feltételezte, arányszámuk aligha közelítette meg az itteni magyar lakosság egy százalékát. Noha elvétve a 16. századi hódoltságban is akadtak olyan birtokos nemesek, akik még földesúri jogaik érvényesítésére is képesek voltak, a török uralom alatt élő magyar nemesség nem funkcionált sajátos arculatú, megkülönböztető vonásokkal rendelkező társadalmi rétegként: a nemesek közösségen belüli helyzetét ekkortájt csaknem kizárólag vagyonuk és — részben vagyonuk, részben szorgalmuk révén szerzett — társadalmi presztízsük határozta meg. A 17. század második fele alapjaiban megváltozott viszonyokat talált a török által megszállt magyarországi részeken. Az időközben számában is jócskán meggyarapodott nemesség karakteres megkülönböztető vonásokkal biró, címére büszke és öntudatos elemként vett részt a hódoltsági társadalom szervezésében és irányításában. A változás nyilvánvalóan szoros és többszálú dialektikus kapcsolatban van a nemesi vármegyéknek a 17. század közepétől fogva jócskán megnövekedett hódoltsági befolyásával, ami viszont minden bizonnyal a köznemességnek és a nemesi vármegyéknek a Habsburg ellenes rendi mozgalmak sodrában bekövetkezett felértékelődésével van összefüggésben. Az, hogy a hódoltságon kívülre szorult, de valamelyik határmenti, végvárban folyamatosan és eredményesen tevékenykedő nemesi vármegyék ellenőrzésük alá vonták a hódoltsági jogszolgáltatás és közigazgatás jelentős részét, egyszerre merőben új tartalmat kölcsönzött a hódoltságban eladdig bizony üresen kongó nemesi címnek. Mivel a kivülről irányító nemesi universitások a hódoltsági feladatok javarészét szükségképp török uralom alatt élő tagjaikkal végeztették el, bizonyos határig érdekükben állott az itt élő régi nemesek reaktiválása, a nemességszerzések ösztönzése és az e két elemből kialakuló új hódolt nemesség különállás-tudatának erősítése. „A nemesi származás érvényesíthető kiváltságok nélkül eddig nem sokat ért a hódoltságban — írja Makkai László a Pest megye történetéről készített remek összefoglalójában —. Most a megyei hatóságoknak sürgős szükségük támadt a hódoltsági nemesek szolgálataira s megkezdődött felkutatásuk. Hivatalos vallatás során állapították meg pl. 1634-ben, hogy kik és hol élnek a bugyi nemesek; a vallomásokat Ócsán, Alsónémedin, Tason, Ráckevén élő nemesek teszik. 1648-ban Dunapataj környékén folyik nemességigazoló eljárás." Bár a példákat — s nemcsak Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye területéről — a végtelenségig szaporíthatnánk, a nemesség száma nem annyira a „tősgyökeres nemesek felkutatása és elismerése, hanem a jobbágyok tömeges megnemesedése folytán növekedett meg.^ Az 1620-as évek vége felé már a helyi török apparátus is felfigyelt erre a jelenségre. „Azok, az melyek inkább bírták magokat — háborgott 1628. november 17-én, Esterházy Miklós nádorhoz irott levelében Murteza budai pasa —, némely falunak jobb része, némely falu egymásra nézvén, marháinak jobb részét reá költötte, valami úrember után módot keresett, azután újonnan levelet váltott." Ugyanő néhány nap múlva hetven-nyolcvan ezerre becsülte a magyar- és horvátországi hódoltságban élő nemesek számát. Bár e becslés még akkor is nyilvánvalóan eltúlzott, ha a budai pasa nemcsak a par excellence hódoltsági részeken, hanem a magyar végvárak mögötti, de a töröknek is adózó sáv25
