G. Miklós Márta: Tatai céhek (A Kuny Domokos Múzeum gyűjteményei 1. Tata, 2003)

14- kép: A tatai csapócéh ládája Ez azonban csak egyedi példa, a céhek nagy többsége a 19. század első évtizedeitől már nem volt képes megfelelni a megnövekedett igényeknek. Az ipar fejlődésében egyre inkább viszzahúzó szerepet töltöttek be. Merev szabályaikkal a céhez iparon kívüli konkurencia elleni küzdelmükkel gátolták a tőkefelhalmozódás egyébként is lassú folyamatát. A reformkor nagy politikai gondolkodóinak majd mindegyike megfogalmazza kételyeit a céhek fenntartásával kapcsolatban. Széchenyi a következőket írja: „Milly szomorúk továbbá a Czéhek következési, melyek által az ipar- és természeti ügyesség olly szűk korlátok közé szorittatik, hogy tehetetlenebb s eképp sokkal számosb rész soha nem szabadíthatja meg magát a felkent mesterek önkényitül, kik midőn az alattok dolgozókon uriásan hatalmaskodnak, egyszersmind a nagyközönséget is korántsem művészi ügyességök, hanem csupán csak összeröffenési talentumok által, tettszésök szerint taksálják."

6

* A 19. század folyamán sorozatban születnek a céhek tevékenységének korlátozásáról szóló törvények, de felszámolásukra ekkor még nem került sor. A külföldi termékek behozatalával és a gyáripar megjelenésével egyidőben azonban megindul az egyes céhes iparágak hanyatlása. A céhek eltörlésére csak 1872ben került sor, amikor az új ipartörvény megjelent, amely kimondja az iparűzés szabadságát, utat nyitva a kibontakozó gyáriparnak. A tatai céhek többsége is ekkor szűnt meg. A még ekkor a céhekben tevékenykedő meslerek mintegy kétharmada az 1884. évi Ipartestületi törvény adta lehetőségeket kihasználva megalakította a Tata-Tóvárosi Ipartestületet, s ennek keretei között folytatta tovább mesterségét. 17