G. Miklós Márta: Tatai céhek (A Kuny Domokos Múzeum gyűjteményei 1. Tata, 2003)

német vargák, Keresztelő Szt. János ünnepén a fazekasok, Szt. Mihály napján a juhászok, és farsang valamelyik napján pedig a mészárosok tartottak szentmisét.

52 Másik elterjedt időpont védőszentjeik ünnepe volt. A bognárok Szt. Katalin (kerékbetörése miatt), a posztósok Szt. Jakab (aki a gyapjúványolók rúdjától szenvedett vértanúságot) és Szt. Szevérus (ravennai takács majd püspök volt), a csapók Szt. Márton (aki posztóköpenyének levágott darabját egy koldusnak ajándékozta, aki talán Jézus lehetett), a csizmadiák Szt. László (akit a barokk időktől kezdve díszmagyarban és csizmában ábrázoltak), a német vargák pedig Szt. Erhárdt napján tartották meg szentmiséjüket. A 18. század második felében a tatai céhek virágkorukat élték. A céhek jelentős része ugyan csak a helyi ill. a környező falvak szükségleteinek kielégítésére termelt, de volt néhány iparág amely nagyobb piackörzet ellátására is képes volt. Ezek közé tartozott a csapóipar, amelynek jelentőségét már Eáterhazy József felismerte. Ezt bizonyítja, hogy 1729 és 1750 között - földesúri alapítású - posztómanufaktúra működött Tatán. Az iparág fellendülése azonban nem a manufaktúrához, hanem a céhes iparhoz köthető. A céh létezéséről az első hiteles információnk 1749-ből származik, ekkor készült a céh pecsétje.

53 Az adóösszeírások adatai szerint azonban már a 17. század végén, 1695-ben 35,

54 valamint a 18. század elején, 1720-ban 46 iparos űzte ezt a mesterséget.

55 Valószínűsíthető tehát, hogy már 1749 előtt működött egy szervezet, amely az ezen iparágat művelő mestereket fogta össze. A csapók, akiket más néven posztósoknak is neveztek, a gyapjú feldolgozásával, szövésével és a kész posztó tömörítésével foglalkoztak. A munkafolyamat ez utóbbi fázisát nevezték kallatásnak, aminek lényege az volt, hogy a posztót néhány napig felváltva hideg, meleg vízzel locsolták, majd az ún. kallómalmokba vitték, ahol további állandó locsolás mellett egy malomkerék által megemelt dorong segítségével sulykolták, egészen addig, míg a posztó megvastagodott és sűrűvé vált. Ezután a kész szövetet kifeszítették és megszárították.

56 Az iparág Tatán és Tóvároson való meghonosodását a két város vízrajzi adottsága tette lehetővé. A 18. században már 6 kallómalom működött, amelyek az uradalom tulajdonában voltak, s amelyekben a céhes mesterek bér befizetése mellett kallathattak.

57 A posztó elkészítéséhez szükséges alapanyag beszerzése nem volt mindig könnyű feladat. A gyapjút főként az Alföldön vásárolták, nevezetesen Békés és Csongrád, valamint Pest, Pilis és Solt vármegyékben.

58 A vásárlásnál a mesterek nagyon gyakran hátrányos helyzetbe kerültek a gazdag zsidó és görög kereskedőkkel szemben. A kereskedőkkel szembeni védekezésnek egyik módja az volt, hogy a mesterek a Helytartótanácstól kértek védelmet, amit egy 1760ban kelt, a tatai csapómesterek folyamodványára írott válaszlevél bizonyít, amelyben a Pest, Pilis és Solt vármegye béli városoknak és helységeknek megparancsoltatik, hogy a tatai csapómestereknek „a magok lakossaival adattassák megh alkudandó áron a' Gyapjút és ha immár akár zsidó akár pedigh Görög Kereskedő arra megh alkudott, ésfoghlalót is adott vagy talán egész árát is letette volna, az ollyan Gyapjút le tartóztassák visza; az ollyatin ... Zsidó, vagy Görögh kereskedőnek: a' kik csak magok használt egyedül azal keresik, ezek pedigh köz 15