Kisné Cseh Julianna (szerk.): Tatabányai Múzeum 2013 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 3. (Tatabánya, 2013)
Móser Tamás: A tarjáni szőlőművelés stratégiai a 20. század első felében
A tarjáni szőlőművelés stratégiái a 20. század első felében 145 hetőségként termelt, majd eladott bor42 valamikor az 50-es, 60-as években kezdett eltűnni az életforma megváltozásával, illetve, ahogyan a családok elkezdenek egyre jobban kötődni a piachoz. A 20. század első felében tehát a szőlőtermesztés és borkészítés - köszönhetően annak, hogy a helyi társadalom minden csoportja termelt - kizárólagosan gazdasági funkciókat töltött be, nem, vagy alig kapcsolódtak hozzá az elit presztízsfogyasztására jellemző attitűdök .43 Presztízsvonatkozásai természetesen ekkor is lehettek. A paraszti életmód számos alkalmat adott arra, hogy az egyes gazdálkodók, családok valamilyen formában a közösség számára kimutassák presztízstörekvéseiket, ezzel közösségben betöltött szerepüket: kezdve a fogyasztási javak felhalmozásától a közösség által megfogalmazott „jó gazda” mintájának minél sikeresebb megvalósításáig.44 Ugyanakkor maga a tény, hogy valaki szőlőt művel vagy bort készít, minden csoport számára természetes volt. A 20. század első felében még a termesztett szőlő fajtája sem volt ilyesfajta presztízsmeghatározó jelenség, hiszen ekkor mindenki szinte kizárólag novát vagy otellót termesztett, a fajtaváltás pedig majd csak az 1960-as években kezdődött.45 Az 1970-es, de leginkább az 1990-es évektől kezdődően ez a helyzet megváltozott. A hagyományos szőlő- és bortermelés árutermelő, azaz eladásra szánt szerepe már csak igen kivételes esetben kapcsolódik a piachoz, akkor is már eltérő kontextusban: egyértelműen vállalkozói attitűd kapcsolódik hozzá. A borkészítés mára - leginkább az idős - férfiak identitásának, társadalmi kapcsolatainak, illetve önreprezentációjának színterévé, egy letűnt „paraszti világ” idealisztikus menedékévé alakult. 42 Vö.: Mohay 1994,173. „Másutt, így például a szőlő- termelő területeken, ahol a »háztáji« szőlő természetesen nem került újraosztásra, sőt, gyakran a gazdák korábbi szőlőskertjüket művelték, a szőlő- és boreladásból származó jövedelem a jólét biztosítéka volt változatlanul...” Jávor-Szabó-Sárkány 2000, 984. 43 Az adatközlők mindegyike így gondolja: azok is, akik szegényparaszti, zsellér vagy iparoscsaládból és azok is, akik nagygazdacsaládból származnak. 44 Jávor 2000. 45 Ennek korabeli presztízsvonatkozásai bonyolult rendszert alkotnak, hiszen az új fajtákat az idős, művelés módját alapvetően meghatározó gazdák kevésbé fogadták el, mondván, a nova sokkal jobb szőlő, a fiatalok szemében ugyanakkor az új fajták magas presztízzsel rendelkeznek. Ez a folyamat természetesen máig tart. A generációváltások rendre változásokat hoztak - és hoznak is - mind a technológiában, mind pedig a stratégiákban.46 Legújabban az önellátó kisüzemi, családi borászkodás devalválódása figyelhető meg, ami köszönhető annak is, hogy a település nem része egyetlen borvidéknek sem. Palackozás itt is - mint például a Vasi-Hegyháton is - reprezentációs céllal, kis méretekben történik.47 Piaci igényeknek is megfelelő, „modern” bortermelést ma csak egy pincetulajdonos folytat. Tarjánban tehát már a 19. században fontos, az uradalom más településeihez képest is hangsúlyos pénzszerzési stratégiaként van jelen a borkészítés, amelynek a század végén a filoxéra vet véget. A szőlők újratelepítésével a 20. század első felében ez a stratégia új kontextusban ismét fontos bevételeket hoz a település lakosságának. Ekkor már nem az uradalom vásárolja fel a megtermelt bort, hanem a megváltozott piaci keretek között a szomszédos bányák lakossága. Az 1930-as, 1940-es évekre mind több tarjáni család termelt közvetlen eladásra, amely folyamat az 1960-as, 1970-es években szakadt meg. 46 Vő.: Simon 2010, 240-241. 47 Vő.: Illés 2005.
