Kisné Cseh Julianna (szerk.): Tatabányai Múzeum 2013 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 3. (Tatabánya, 2013)
Móser Tamás: A tarjáni szőlőművelés stratégiai a 20. század első felében
142 Móser Tamás vák falvakénál, ugyanakkor terményjáradékot nem a termésarány szerint, hanem kötött mennyiségben szolgáltattak, mentesek voltak a robotkötelezettség alól, illetve munkájukat az uradalom csak napszámbér fizetése ellenében vehette igénybe. így tehát e falvak lakói már a feudalizmus keretei között viszonylag szabadabban gazdálkodhattak, a termésfelesleget értékesíteni tudták. Az előbbi okok és a magas pénzjáradék már ekkor a piacorientált gazdálkodást ösztönözték a településeken.23 Az önellátó paraszti gazdaság piachoz való kapcsolódása, majd kötődése, polgárosodása országszerte a 20. században történik meg és válik általánossá - természetesen változó időben és mértékben - a különböző nemzetiségeknél a különböző területeken és társadalmi csoportokban.24 Az önellátó gazdaságot alapul véve - de fókuszálhatnánk akár a zsellérekre is25 - elmondhatjuk, hogy ezek a gazdaságok a változás ellenére csak minimális pénzforgalommal rendelkeztek még a 20. század elején is, a pénzfölösleget pedig elsősorban nem a fogyasztásra, hanem a járadékok kifizetésére, és a megművelendő terület növelésére használták, tehát esetükben ekkor még korántsem beszélhetünk paraszt-munkásokról. Szelényi Iván a kelet-európai paraszt-munkásokat piac és önellátás tekintetében Eric R. Wolf „ parasztjaihoz” hasonlítja. Az önellátásra és a piacra termelést ugyanis egyszerre művelik. „Piacra termelésük indítékai azonban sajátosak: míg az »igazi« parasztoknak a pénz a bérleti díjak és az adók kifizetésére vagy föld vásárlására kell, addig a paraszt-munkások készpénzbevételüket fogyasztásuk növelésére használják,”26 amiről esetünkben ekkor még szó sincsen. Az önellátó gazdálkodás a pénzforgalom megnövekedése és a mindinkább a piachoz való kapcsolódás ellenére a 20. század közepéig általánosan jellemzi a vizsgált települést, a század közepétől az újabb, immár irányított gazdasági-társadalmi átalakulást követően pedig számos eleme megmarad(hatot)t bizonyos részgazdaságokban, illetve a háztáji gazdálkodás keretei között,27 ugyanakkor mindez természetesen már életmódváltással egybekötve. Település és ipar kapcsolata Jellemző, hogy a lakosság a 20. század elejétől igen lassan kapcsolódik be az ipari munkába. Ez a folyamat a kereslet diktálta igényeknek megfelelően a korábbi stratégiák erőre kapásával, az agrártevékenység fokozásával, a piacra termelés lehetőségével és e lehetőség kihasználásával függ alapvetően össze. A termelés fokozása ugyanis nem igényel életformaváltást, csupán a lehetőségek és meglévő gyakorlatok mind jobb és teljesebb kihasználását. Ilyenformán a közeli bányatelep munkaerő-szükségletéhez egészen sokáig nem vagy csak alig kapcsolódott Tarján, hasonlóan a szomszédos településekhez, leszámítva természetesen Tatabánya három elődtelepülését. Az 1920. évi népszámlálás adatai szerint Tar- jánban 2007 lakosra (1106 kereső és 901 eltartott)28 jutott, 26 bányában vagy kohóban dolgozó kereső. Ez az összlakosság 1,3%-a volt. Ez a szám a szomszédos Héreg esetében 1337-re vetítve 2 fő (0,15%), Oroszlány esetében 1527 lakosra 23 jut (1,5%), Vértesszőlős esetében 1504 lakosra 142 fő (9,4%). A tatabányai elődtelepülések számai a következőképpen alakultak: Alsógalla: 1336 lakosból 199 fő (14,9%), Bánhida: 5005 lakosból 998 fő (19,9%), Felsőgalla: 13378 lakosból 3123 fő (23,3%), Tatabánya: 8491 lakosból 2575 fő (30,3%).29 Az adatokból jól látszik, hogy a környező települések lakossága miként kapcsolódott be 1920-ra a kialakuló bánya- és kohászati munkákba. Ez az az arány Tarjánban ekkor még igen csekély volt, amely azonban a század közepére megváltozott: a második világháborút követően a németek kitelepítésének megindulásakor a környékbeli svábság mentességet kapott a környékbeli bányáknak köszönhetően, ugyanis nagy szükség volt ezekben a munkáskezekre. Ekkor kezdtek tömegével dolgozni a környék néHagyományos paraszti életmód keretein belül természetesen a „kereső” és az „eltartott” fogalma kevéssé értelmezhető, hiszen a családi gazdaságokban a gyermekek munkaerejére is nagy szükség volt, így egészen kis koruktól maguk is dolgoztak. Az agrár- tevékenységet, mezőgazdasági munkát végző családok esetében ezért vélhetően többen dolgoztak a valóságban az adatoknál, ugyanakkor a bányászatban és kohászatban dolgozók számarányát a statisztika feltehetőleg hitelesen adja meg. Ennek ellenére lehetséges, hogy az ilyenformán a bányában vagy az iparban dolgozó „keresők” „eltartottjai” éppúgy valamiféle mezőgazdasági munkát végeztek - legalább részes művelést -, mint a paraszti családi gazdaságok „eltartottjai”. Vö.: Fűrészné Molnár 2002,138. 23 Fatuska 1992,60. 24 Kosa 1998. 25 Az uradalom zselléreinek szőlőtermesztéséről: Szabad 1956, 167-168. 26 Szelényi 1992, 94. 27 Laki 1997.; Szilágyi 2005.
