Kisné Cseh Julianna (szerk.): Tatabányai Múzeum 2013 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 3. (Tatabánya, 2013)
Tokai Gábor: A Kárpát-medencére vonatkozó ismeretek Hérodotosz korában
A Kárpát-medencére vonatkozó ismeretek Hérodotosz korában 123 boszi Mürsziloszt (Kr. e. III. sz.) idézi, aki szerint a türrhének későbbi neve a Pelargoi (amit az ókorban összekapcsoltak a pelaszg névvel), és tőlük származik az athéni „Pelargikosz fal” (1, 28). Sztrabón is említ egy olyan hagyományt, amely az itáliai pelaszgokat Athénhez kapcsolja, ám a viszonyukat fordítva adja elő: a pelasg Maleos király szerinte Regisvillá-ból ment Athénba (V.2.8.). Hellanikosznál ugyanakkor nincs pontosítva, hogy a görögök melyik területről űzték Itáliába a pelaszgokat, és Sztrabónnál egy másik verzió is megőrződött: Hierónymos szerint a thessaliai és magnétisi síkságot lakó pelasgokat a lapithák űzték Itáliába (IX.5.22.), amellyel egybevág az a megállapítása is, hogy Agyllát (Kaireia) a Thessaliából jött pelasgok alapították (V.2.3.). Egy teljesen eltérő hagyomány (Antikleidés) szerint viszont a pelasgok egy része Tyrrhénossal együtt Lydiából költözött át Italiába (Sztrabón V.2.4.). Ez nyilvánvalóan az etruszkoknak Hérodotosznál fellelhető eredetmítoszához kapcsolódik (I. 94.). Ezt a közlést a történelemtudomány lényegében még ma is autentikus forrásadatként kezeli az etruszkok eredetére nézve, holott Dionüsziosz erről világosan kifejti, hogy a népe történetét megíró lüdiai Xanthosnál (aki az ókortudomány feltételezése szerint Hérodotosz egyik alapvető forrása volt), sem Türrhénosz nevű fejedelemről, sem Lüdiából alapított itáliai településekről, sem Türrhénia lüdiai eredetéről nem esik szó. Atüsz két fiának neve, akik közt a birodalmát felosztotta, és akik Ázsiában maradtak, Xanthosznál Lüdosz és Torebosz (1, 28). Nyilvánvalónak tűnik, hogy a hasonló hangzású nevet csak Hérodotosz azonosította a türrhének feltételezett ősével, Türrhénosszal, minden bizonnyal azért, hogy megmagyarázza a pelaszgok/türrhének Itáliai jelenlétét, csakúgy, mint azok a szerzők, akik az athéni vagy thesszáliai eredetükkel próbáltak érvelni. Aligha gondolhatunk tehát egyebet ezekről a teljesen eltérő elbeszélésekről, mint hogy az Itáliában a türrhénekkel szoros kapcsolatban lévő pelaszgokat az ókori szerzők (már a Kr. e V. századtól) megpróbálták valamiképpen a görögök lakta területen említett pelaszgokhoz kapcsolni, azaz eldönthetetlen, hogy ezek közül bármelyik is valódi hagyományt őr- zött-e meg. Maga Dionüsziosz végül arra a következtetésre jut, hogy a két név valójában ugyanannak a népcsoportnak két különböző megjelölése (1, 25; 1, 29). Ezt a feltételezését igazolni látszik az a nagy vitákat felkavaró, 1885-ben Lémnoszon előkerült sztélé, amit a tudomány mai állása szerint archaikus etruszk jellegű nyelvemléknek lehet tartani,225 ugyanis a szigeten az ókori források egybehangzó vélekedése szerint pelaszgok laktak. A szempontunkból azonban most csak any- nyi érdekes, hogy már a korai (legalább Kr. e. V. századi) források szerint is Itáliában az etruszkokkal együtt említve lakott egy, (valószínűleg a névhasonlóság miatt) a pelaszgokkal azonosított népcsoport, ami a feltételezésünk szerint a faliszkuszokra vonatkozó korai ismeretek alapján értelmezhető. Az indoeurópai nyelvészet megállapításai szerint a latin(- faliszkusz) nyelv az indoeurópai nyelvcsaládon belül a kelta nyelvekkel áll legközelebbi rokonságban, a nép eredetét tehát ezek szerint mindenképpen a közép-európai kultúrkörben kell keresnünk. A legalábbis az etruszk kultúrában nyomon követhető, közép-európai rokonságú proto-Villanova műveltség, valamint a nyelvészeti adatok szerint közép-európai eredetű latin-faliszkusz nép, amely beékelődik az itáliai partvidéken az etruriai és campaniai etruszk terület közé (valamint a szoros kulturális rokonság) arra látszik utalni, hogy az eredetüket is egymáshoz közel fekvő területeken kell keresnünk. Az etruszkok és a raetek nyelvének feltételezett ókori (Livius) és mai összefüggése,226 és a latin-faliszkusz nyelvek kelta kapcsolatai alapján kézenfekvő lenne a bevándorlásukat az Itáliai-félszigethez legközelebb fekvő urnamezős csoportok vándorlásának tekinteni. Ezt a földrajzilag logikusnak tűnő diffúziót azonban más megvilágításba helyezi egyrészt az a fentebb említett világtörténeti perspektívájú esemény (a „tengeri népek” vándorlása), amelyet a résztvevő népek alapján az égéi világgal lehet kapcsolatba hozni, másrészt pedig a lémnoszi sztélé, ami ugyancsak Égeikumon keresztüli vándorlást sejtet. A peleszetek azonosítása az égeikumi említé- sű pelaszgokkal, valamint a mükénéi (IIIC) kerámiát használó filiszteusokkal egyrészt, valamint a turusák azonosíthatósága a hettita taruisa, Trója vagy Tarsza (Tarszosz) nevekkel másrészt, nagyon is kétségessé teszi, hogy a két „tengeri népet” azonosíthatjuk-e a közép-európainak feltételezett faliszkusz (latin) és thürsz-Zthüssz- népekkel. Sandars meglehetősen „kalandos” feltételezése, miszerint a „tengeri népek” vízi madarat ábrázoló hajóorr-díszítésében a későbronzkori duna-vidéki kultúrákban megjele225 A Dionüsziosz idézetekre és a lémnoszi sztélére ld. Fachetti 2001, 25-35. A kissé bombasztikus cím mögött valójában egy tudományos alaposságú mű rejtőzik a szövegek belső elemzésével lépésről-lépés- re feltárulkozó etruszk nyelv aktuális ismeretéről. 226 Fachetti 2001,40-43.
