Kisné Cseh Julianna (szerk.): Tatabányai Múzeum 2010 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 1. (Tatabánya, 2011)
A. Pál Gabriella: A felsőgallai németség sorsa a II. világháború után
i88 A. Pál Gabriella az SS-ben teljesítsenek szolgálatot. 1942-ben 20 ezer magyarországi német vállalta ezt önként, ami következtében elvesztette állampolgárságát. 1943- ban újabb 20 ezer önkéntesről született egyezmény, de ez már nehezen volt teljesíthető. Összesen a két önkéntes sorozásból 35 ezer fő teljesített szolgálatot az SS-ben, 2 ezer fő a Wermachtban. Ez a létszám a magyarországi németek 3%-át jelentette, ami a legalacsonyabb volt a térségben. 1944-ben újabb egyezmény köttetett - ez pedig már erős ellenállásba ütközött (leginkább a német bányászok lakta vidékeken!) -, amit csak a magyar csendőrség hathatós közreműködésével lehetett végrehajtani. Az adatok alapján, zömmel a visszacsatolt területekről kerültek fiatalok a német hadseregbe. Az ebből, az utolsó kényszersorozás nyomán Komárom megyéből hadseregbe került fiatalok közül sokan a Budapest környéki harcok során tűntek vagy estek el. Éppen az 1944-es év indított el a hazából (szűkebben megyénkből is) német csoportokat. A magyar menekültügyi rendeletek nyomán 1944 decemberétől került sor, elsősorban ausztriai és dél-németországi területekre, kitelepülésekre. A két állam közötti megállapodás - magyarországi ipari berendezések, nyersanyagok Németországba szállítása — mellett lehetőség volt „magyar állampolgároknak német területeken történő ideiglenes elhelyezésére". Ez az evakuálás önkéntes volt, a kitelepülök kézpénzt és élelmet korlátlan mennyiségben vihettek magukkal. Kint magyar közigazgatás alatt álltak, de kötelesek voltak a német hatóságok által kijelölt munkát elvégezni.2 Komárom - Esztergom megye német ajkú falvait is érintette, többek között Dunaalmásról, Bajról is indultak szerelvények, őket zömmel Ausztriában helyezték el. 1945 elejére a kitelepü lést végző szervek egyre több kényszerítő eszközt igyekeztek alkalmazni, ugyanis a kitelepülésre kötelezettek jelentős része nem volt hajlandó elhagyni otthonát. A kitelepülés az utolsó pillanatig zajlott, meglehetősen nagy propaganda mellett. A visszaemlékezők beszámolnak arról, hogy a kitelepülök maguk ideiglenesnek tartották ezt az állapotot, s a háború végével haza kívántak térni elhagyott otthonukba. Ugyanakkor, 1944 végén indultak az első szerelvények, először Kelet-Magyarországról a Szovjetunió felé. A fiatal, munkaképes magyar lakosságot vitték újjáépítési munkára. Létszámuk, és benne a németség számaránya bizonytalan. A trianoni határokon belülről körülbelül 60.000 fővel számolhatunk, akiknek 45%-a elpusztult, a 2 Bukovszky 1997. hazakerültek pedig még évekig internáló táborban sínylődtek, ugyanúgy mint a német területekről a háború végén hazajött korábbi menekültek is. A hazai németek rendőrhatósági őrizet alá helyezése (internálása) már 1945. februárjában, a Szovjetunióval kötött fegyverszüneti egyezmény aláírása után megkezdődött. Az intézkedések elvileg a magyar nemzetiségű háborús bűnösök felelősségre vonását, valójában a belső telepítések előkészítését is szolgálták. Már 1945 tavaszán heves viták folytak a német kérdésről. Az MKP a kollektív felelősség elvét hangsúlyozta, a Nemzeti Parasztpárt-i Kovács Imre szerint pedig „ minden sváb volksbundista” volt. Az SZDP, az FKGP, a Demokrata Párt viszont elválasztotta egymástól a nemzetiségi hovatartozást és a politikai felelősséget. A koalíciós pártok májusban végül is azt az elvet fogadták el, hogy nincs sváb kérdés, csak német fasiszták kérdése van. Ezzel egy időben állást foglaltak a mellett, hogy a volt SS-eket telepítsék ki, és a volksbundisták földjét kobozzák el. (Ezt egyébként már a márciusi földreform is kimondta!) Mindezzel ellentétben áll az a szintén májusra keltezhető, szóbeli jegyzék, amelyet a magyar kormány a Szovjetunióhoz intézett, s amiben kérte, hogy 200-250 ezer fasiszta németnek Németország szovjet megszállási övezetébe való telepítéséhez járuljon hozzá. Ez a kérés egyébként nagy visszatetszést keltett röviddel a magyarországi zsidóság kollektív kiszolgáltatása után, egy vesztes ország részéről. A szövetséges nagyhatalmak 1945. augusztusi, potsdami konferenciája végül is legitimálta ezt a kérést. Érdemes azonban megjegyezni, hogy csak a Magyarországon élő németek kitelepítését írta elő ilyen arányban. Ha azonban figyelembe vesszük a Csehszlovákiában élő magyarokat súlytó rendelkezéseket, mindjárt értelmet nyer ez az intézkedés. A németek elűzése árán kellett helyet biztosítani a szintén elűzött felvidéki magyaroknak. 1945. decemberében jelent meg a rendelet, összhangban a Szövetséges Ellenőrző Bizottság előírásával, a német nemzetiséghez való tartozást és az anyanyelvet, valamint a korábban magyarosított családnevek 30-as években történt visszanémetesítését is az indokok közé sorolta, lehetővé tette szinte a teljes hazai németség kitelepítését. Az első csoportok 1946. januárjában indultak el Németország szövetséges megszállási övezetébe. Számuk év végére meghaladta a 150 ezer főt, ami a tervezett létszám 30%-a volt. 1947. tavaszától 50
