Kisné Cseh Julianna (szerk.): Tatabányai Múzeum 2010 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 1. (Tatabánya, 2011)
Simonik Péter: Menni vagy maradni? A munkavállalók migrációját befolyásoló tényezők a tatabányai bányatelepen (1896–1945)
l82 Simonik Péter kivitelezni szinte lehetetlen feladatnak bizonyult. Amennyiben azt feltételezzük, hogy a munkaerő kiválasztását (vagy éppen megtartását) ezen feltételek megléte vagy éppen hiánya határozta meg, akkor joggal vetődhet fel bennünk a kérdés, hogy a vállalatvezetés számára rendelkezésre álltak-e olyan eszközök, amelyekkel ezeket befolyásolni tudták? A vállalat már a bányanyitást követő első években arra törekedett, hogy folyamatos munkásfelvétellel biztosítsa a széntermeléshez szükséges munkaerő-állományt, és ennek érdekében a konkurenciához képest rövidebb munkaidőt és magasabb munkabéreket ígért a tatabányai bányatelepen munkát vállalni szándékozó bányamunkásoknak. A MÁK Rt. 1907- től bevezette a 8 órás munkaidőt, amely a többi vállalatnál szokásos 12 órás munkavégzéshez képest lényegesen kedvezőbb volt. Ez a rendszer egészen az I. világháború kitöréséig megmaradt.47 48 Az előbbiekhez hasonlóan alakult a bérfizetés gyakorlata is. A konkurencia által kínált bérek nagysága szinte minden időszakban alacsonyabb volt, mint amit a társulat adott a bányáiban foglalkoztatott munkavállalóinak. Magyarországon tatabányán 1913 4.ül 4.91 1914 3.99 5.18 1915 3.S2 5.12 1916 3.61 5.06 1917 3.81 5.22 1918 6.28 8.17 A vájárok napi átlagkeresetének alakulása Magyarországon és Tatabányán 1913-1918 között (koronában)48 A század első néhány évéből ugyan nem állnak rendelkezésünkre részletesebb, a vállalati szintű összehasonlítást lehetővé tévő adatok, de a magyarországi átlagbérek nagysága így is jól jelzi a MÁK Rt. kedvezőbb fizetési gyakorlatát. Ez a különbség — ha nem is ilyen mértékben —, de még a gazdasági ágazatra jelentős hatással lévő nagy gazdasági világválság idején is megmaradt, hiszen amíg 1931-ben a társulatnál foglalkoztatott vájárok keresete a napi 6,17 P-t is elérte, addig a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt- nél 5,64 P-t, a DGT pécsi üzemeiben pedig 5.87 P-t kaptak a hasonló munkakörben dolgozók.49 Természetesen a munkabérek önmagukban nem mondanak sokat a bányamunkás családok 47 Tatabánya története I. 1972, 90. 48 Tatabánya története I. 1972, 83. 49 Kubitsch 1965, 211. életkörülményeiről, hiszen ehhez ismernünk kellene az eltartottak arányát és a korabeli árakat is. Míg a bányatelepeken a századfordulón 100 keresőre 159 eltartott jutott (az országos átlag ekkor 130 volt), addig 1930-ban ugyanennyi keresőre már 177 eltartott jutott (az országos átlag 117).50 Ha pedig az alapvető élelmiszerek árát is összevetjük a munkabérekkel, akkor egy meglehetősen rossz életkörülmények között élő bányásztársadalom képe bontakozik ki előttünk, azonban helyzetük még mindig kedvezőbb volt, mint a kizárólag mezőgazdaságból élő népességé. A század első évtizedében a heti vájárfizetés (24- 30 K) éppen csak fedezte a család heti élelmiszerrel kapcsolatos kiadásait (19.17 K), ám ugyanez nem volt elmondható a segédvájári bérekről (1 8-25 K). Az első világháború idején az alapvető élelmiszerárak 2,5-szeresükre, a zsír és a húsfélék árai 5-6 szorosukra növekedtek, ezzel szemben a munkásbérek 25- 50 koronáról 28-130 koronára emelkedtek.51 A bányavállalat bérfizetési gyakorlatának értékelésekor azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a készpénzben megkapott fizetés csak az egyik formája volt a munkavállalói juttatásoknak, hiszen a munkások életkörülményeire a bányanyitástól fokozatosan kiépülő és az 1920- as évek végére már egész rendszerré szerveződő intézmények sora is hatott. Ez a rendszer alapvetően két pilléren nyugodott. Az egyikhez a munkásjóléti intézmények (munkáslakások, segélyezés, bánya- társpénztár, élelemtárak, egészségügyi, valamint az anya- és csecsemővédelmi intézmények), a másikhoz pedig a kulturális intézmények (színház, mozi, könyvtárak, kaszinók, egyesületek, sportlétesítmények, óvoda, elemi iskola, erdei iskola) tartoztak. Az a tény, hogy egy gazdasági céllal megalakult vállalkozás egy széles alapokon nyugvó kulturális és jóléti feladókat is ellátó intézményrendszert működtetett, joggal veti fel azt a kérdést, hogy milyen szándékok vezérelhették akkor, amikor egy ilyen - minden bizonnyal költséges - beruházásba kezdett. Avállalat vezetése elsősorban (amunkásjólét terén reá rótt jogszabályi kötelezettségeinek teljesítése mellett) a munkaerő bányatelepre történő vonzásának, valamint a munkavállalók helyhez kötésének eszközét látta ezekben az intézményekben. Mindezek emellett arra is alkalmasnak találtattak, hogyjelentős mértékben csökkentsék a munkaadók és a munkavállalók, valamint a munkavállalók egymás közötti - főként eltérő érték- és normarendbeli külöbségeikre visszavezethető — feszültségeket. 50 Tatabánya története I. 1972, 66. 51 Tatabánya története I. 1972,83-84., 100.
