Fülöp Éva Mária (szerk.): A magyar kerámiaművesség ezer éve (A Kuny Domokos Múzeum - Tata, Vár – időszaki kiállításának katalógusa I. Tata, 1996)

I. Tanulmányok - Kisné Cseh Julianna: A honfoglalás és az Árpád-kor kerámiája

tatható (pl. Tiszalök-Rázom), de a hasonló formájú - néhol kőből faragott - edényeket Magyarország egyes vidékein még a közelmúltban is használták, a Balkánon pedig a szabadtűzhely egyik legfontosabb felszerelése volt (KOVALOVSZKI 1960,40.). A bemutatásra került kerámiák a helyi fazekasműhelyek tevékenységének eredményei, alapvetően a háztartás szükségleteit, a mindennapi élet igényeit elégítették ki. A XIII. századig nem számolhatunk az agyagáruk jelentősebb kereskedelmével, bár a korszak egyik legszebb kerámialelete, a sóshartyáni amfora, minden bizonnyal bizánci eredetű (MESTERHÁZY 1991, 167-168.). Az antik mintát utánzó folyadéktároló mázas amfora kereskedelmi úton kerülhetett tulajdonosához. A dózsakerti és a szentkirályi feltárás anyagából válogatott agyagedények vagy azok töredékei a háztartási kerámiák széles skálájának bemutatására nyújtanak lehetőséget. Néhány jellegzetes, szintén a magyarság keleti hazájából származó fazekasáru - mint pl. a pithos (nagyméretű, bikónikus testű tárolóedény) - megismertetésére a hazai analógiák használhatók fel. Az Árpád-kor fazekassága és termékeinek formakincse a X-XI. századi előzményekben gyökeredzik. A már megismert munkamódszerek sem sokat változtak: továbbra is általános a kézzel hajtott lassúkorong használata: a fenékrészt a homokkal vagy apróra zúzott kaviccsal kevert homokkal beszórt, esetleg gyékénnyel letakart korongra helyezik, amire az edény oldalfalát hurkatechnikával rakják fel majd kézzel elsimítják. A kiállított tárgyak - elsősorban fazekak, csuprok - közül többen jól megfigyelhető az alj- és az oldalfal összeillesztésének-, az edénytesten belül a kézzel történő eldolgozás nyomai, illetve az edény alján a gyékénynek vagy a deszkának a lenyomata. A budai fehérárut készítő fazekasok még a XIII. század első felében is az egyszerű tányérból álló korongtípust használták, ami gyorsabb és egyenletesebb forgást nem tesz lehetővé. Alkalmazása egész Európában elterjedt lehetett (HOLL 1956, 185-186.). Ugyanakkor a fejlődés a tökéletesebben korongolt edények felé már ekkor kimutatható, amit nagyon jól példáz egy Ószőnyből származó korsó töredéke: az edény színe, soványítása és díszítése (három sorban bekarcolt hullámvonalköteg) még a mintakincs archaizáló stílusát mutatja, de az edénytesten belül látható szabályos korongozásnyomok már a gyorsabb eszköz használatát. A XII-XIII. századi edények egységesnek tűnő minősége a kerámiakészítés megközelítőleg azonos technikai színvonalát reprezentálja. Ez az egység a XIII. század végén, a XIV század elején bomlik fel (PARADI, 1967). A X-XI. századi fazekasság emlékeihez hasonlóan ennek az anyagnak a vizsgálatával is megkésett a kutatás. A már említett tanulmányokon kívül Parádi Nándor és Holl Imre 15