Fülöp Éva Mária (szerk.): A magyar kerámiaművesség ezer éve (A Kuny Domokos Múzeum - Tata, Vár – időszaki kiállításának katalógusa I. Tata, 1996)

I. Tanulmányok - Kisné Cseh Julianna: A honfoglalás és az Árpád-kor kerámiája

A cserépüstök az előzőektől eltérő formai megoldását képviselik a kagylósfülü bográcsok, ahol a kagylószerűen kiképzett fül a tűz lángjától védte a lukon átfűzött zsinórt. Ilyen töredék került elő a dobozi ásatáson, ahol az edény falát a perem közelében egy helyen, vízszintes irányban átfúrták és a lyuk elé az edény külső oldalához kagylóalakúra kiképzett agyagdarabot simítottak (KOVALOVSZKI 1975, 211). A dózsakerti feltáráson előkerült cserépkondér különbözik az előzőtől: itt a perem közelében a két, szintén vízszintes átfúrást védte a kagylófül. Ennek a típusnak a párhuzamát Vékony Gábor keleten, a Don és a Kubány folyók vidékére határozta meg (VÉKONY 1996, 7-10.). A cserépbográcsok egy jellegzetes típusát képviselik a bordázott nyakkiképzésü üstök, amiknek két peremtöredékét ismerjük Hajdóböszörményből és Nagyhegyes-ElepMikelaposról (MESTERHÁZY 1975, 107.). A fennálló öblösedények közé tartozó tárolóedények közül a bögréket találhatjuk meg a korszak kerámiatípusai között. Ez egy kisméretű, legfeljebb 15 cm magas fazékszerű edény, melynek jellemzője (a magasságnál nem sokkal kisebb) nagy peremátmérő. Készítése, soványítása és díszítése megegyezik a korábban megállapítottakkal, bár soványítása esetében - mivel tárolóedényről van szó nem figyeltek tűzállóságára. A fazekakhoz hasonló technikával készült "bögrék" valójában csuprok lehetnek, bár formai jegyeit figyelembe véve tartozhattak a kisfazekak közé is tűzálló bögrék. Az Esztergom-Szentkirályról származó, XXI. századra datálható bögre a perem alól induló sűrű csigavonallal díszített. A tárolóedények egy jellegzetes típusát alkotják az ún. bordás nyakú edények. Elnevezésüket nyakkiképzésükről kapták: a hengeres nyakat sekély vagy mélyebb hornyolatokkal két- vagy három bordával tagolták. Formájukra e jellegzetesség mellett a magasan domborodó váll és a fokozatosan beszűkülő alj a jellemző. Készültek füllel és fül nélkül egyaránt. Elkészítését a hajdúsámsoni edény alapján Mesterházy Károly a következőképpen írja le: agy agyagcsomóból külön kiformálták az edény talpát, majd ehhez hozzáépítették a külön agyaghurkákból megépített edénytestet s végül összedolgozták a külön elkészített hengeres nyakkal. A két fület a kész edényre helyezték rá, úgyhogy az edénytesthez tapadó részt elnyomkodták. Az edény oldal- és fenékrészének tapadási helyét a korongról való levétel után valószínűleg fakéssel vagy simító fával körbesimították. A hengeres nyakon szintén formázókéssel alakították ki a bordákat még az összeillesztés előtt (MESTERHÁZY 1975, 102-104). A vízszintes bordákkal tagolt hengeres nyakú edényeket a kutatás szintén a honfoglaló magyarság specifikus edénytípusai közé sorolta. Eredetüket kutatva a legnagyobb nehézséget 13