Fülöp Éva Mária (szerk.): A magyar kerámiaművesség ezer éve (A Kuny Domokos Múzeum - Tata, Vár – időszaki kiállításának katalógusa I. Tata, 1996)

I. Tanulmányok - Kisné Cseh Julianna: A honfoglalás és az Árpád-kor kerámiája

az első kísérletek az anyag tipológiai szétválasztására és belső időrendjének megállapítására. Bár napjainkig sem valósult meg egy egységes, a jellemző technikai, formai és stílusjegyek alapján megformált rendszer és nevezéktan kiépítése s ez alapján a vizsgált anyag belső kronológiai összefüggéseinek feltárása melynek alapvető oka a publikálatlan anyag sokasága -, mindenesetre a korábban egységesnek tűnő Árpád-kori kerámiának az említett rendszer alapján történő vizsgálata ma már lehetőséget nyújt a finomításra. A fazekasmesterséget háziipari keretek között űző honfoglaló magyarok technikai-technológiai gyakorlatára az előkerült késztermékek alapján tudunk következtetni. Ebben az időszakban elsősorban sütő-, főző- és tárolóedények készítésére volt szükség, ennek megfelelően történt az alapanyag előkészítése is. A X-XI. századi kerámiának ebből fakadóan leggyakoribb soványítóanyaga a kvarcos vagy csillámos homok volt. Az edényeket kézzel vagy kézikorongon, annak egy egyszerűbb változatával készítették. Kerámiaégetési eljárásuk a kor színvonalának megfelelő volt, a természettudományos vizsgálatok alapján 800-900°C körüli hőmérsékleten égették ki az edényeket (TAKÁCS 1996, 63.). A késztermék minőségének javítása érdekében minél magasabb hőfok elérésére törekedtek, ezért külön e célra készített kemencéket építettek (PARÁDI 1967, 20-38). A X-XI. századi századi kerámiaművesség bemutatásakor - a hazai analógiák felhasználása mellett - elsősorban a Tatabánya-dózsakerti és az Esztergom-szentkirályi feltárás anyagára támaszkodunk. A tatabányai település az egykori Bánhida területén fekszik, az Által-ér és a Galla-patak egybefolyásának közelében. Kedvező természetföldrajzi adottságainak köszönhetően a terület kiválóan alkalmas emberi megtelepedésre. Az 1976-ban megkezdett, s nagyobb megszakításokkal napjainkig folyó feltárások a neolitikumtól az Árpád-korig tartó, szinte folyamatos megtelepedés nyomait, a különböző régészeti kultúrák temetkezési és települési jelenségeit hozzák felszínre. A kutató munka legfontosabb eredményei közé tartozik a magyar honfoglalás korszakából származó, Vékony Gábor által X. századra datált település feltárása. A feltárás, a korábbi kutatási eredmények alátámasztása mellett újabb adatokat szolgáltat a korabeli településszerkezetre vonatkozóan: az Által-ér hordalékkúpján a hajdani folyó vonalát követve feltárt félig földbesüllyesztett házak sora mellett előkerültek a földfelszínre épített, fából összeácsolt boronaházak, s más felszíni építmények - karámok, garádok nyomai, és egy földbesüllyesztett jurtszerü lakóépítmény, amelyből joggal következtethetünk annak felszíni, régészeti módszerekkel nem kutatható meglétére is. Az előkerült leletanyag szintén nagy változatosságot mutat, annak ellenére, 9