T. Dobosi Viola: Ősemberek az Által-ér völgyében (Tata, 1999)

Skoflek István (Felsőgalla, 1934. - Tata, 1981.) Hogy a régészet - többek között - mit köszönhet Skoflek Istvánnak, azt Vértes Lászlónál szórakoztatóbban aligha tudná valaki megírni (Kavics Ösvény. Budapest 1969, 22-23.): „Akkor, 1957 táján, Kriván Pál geológussal kínlódtunk a fehér zajok leküzdésében. Hát Tata? Mit tudunk róla? Hogyan festene most, közel ötven év után, a felgyűlt tapasztalatok tükrében? Autóba ültünk, hogy megnézzük. Éppen egy hóviharral szerencséltető március végi nap volt. A dzsipet is ügy könyörögtük ki baráti alapon, hiszen mikor rendelkezett saját járművel a magyar régész és geológus? Amikor odaértünk, éppen kisütött a kora tavaszi nap. Jártam már a hajdani Porhanyó-bányában, amit elhagytak, mivel a gimnázium épületét veszélyeztette volna a további bányászat. Magam is szedtem össze a sziklarepedésekböl néhány olyan csontot, amit ha megnyaltam, tapadt a nyelvemhez, kezdetleges, mégis ékesen szóló bizonyítékaként kövesedéit (fosszilis) mivoltának. Ősmedvecsontok voltak, meg néhány ősszarvasagancs-töredék; be is leltároztuk mindet mint a tatai moustérivel egykorú leletet. Ám őskőkori eszközt nem találtam addig egyet sem. A dzsip bekanyarodott az elhagyott bányába, s tekintetünk azonnal fenn62 akadt egy élénksárga homokkupacon, amely a bemohosodott, szürke sziklafal alján virított. A homokdombocska mellett diáksapkás kislány állt, szemmel láthatólag valamiféle funkció teljesítése közben. - Maguk meg mit csinálnak itt? - rémítettük meg. - Mi itt csak... izé... gyűjtünk - habogta szegényke - ... majd a tanár úr elmondja - és bekiáltott egy borzlyuk méretű nyílásba, hogy: Tanár úr! Tanár úr! A borzlyukból mozgolódás zaja szűrődött ki és néhány másodperc múlva kitornászta magát a földből egy kis ember, akit ugyan én legfeljebb „Öcskös"-nek becéztem volna, de ő volt a „Tanár úr", ez nyilvánvaló. Kitűnt az is, hogy felismerte régészszakállamat, mert ahogyan előtermett a sáros lyukból, mindjárt hozzám lépett és a kezembe nyomott egy mocskos sapkát - tele a leggyönyörűbb kőeszközzel. Később az öcskös-jellegű tanár úr kedves barátom és legjobb munkatársam: Skoflek István - úgy emlékezett vissza a jelenetre, hogy én ebben a pillanatban zárt lábszárakkal, fejem felett összetett kézzel delfin-fejest ugrottam a borzlyukba. Magam is így emlékszem valahogy... Skoflek István, a tatai gimnázium tanára, egyben az ősnövényzet ismerője, levéllenyomatokat gyűjtött az elhagyott