Számadó Emese (szerk.): Hétköznapi áhítat - a felvidékiek népi vallásossága (Komárom, 2008)

voltak ezek a bútorok elhelyezve Akkor sem használták ezt az ajtót, tehát raktárként funkcionálhatott. Nagy lány voltam (felsőtagozatos), amikor a nagymamám meg az anyukám elmesélték a családi krónikákból a kanonok bácsi történetét. A „bácsika" - széles családi körben így emlegették - nagymamám nagybátyja, Dr. Roszivál István esztergomi kanonok volt, az akkori kanonoki káptalan földjeinek a gazdasági irányítója. Papi stólája ma is a család birtokában van. A család minden tagjának, már csak a kanonok bácsi miatt is illett becsületes, katolikus emberként, „őseink" elvárása szerint élni. A gimnáziumban, az érettségi után nyolc nappal kaptunk páran egy levelet, amelyben kiderült, hogy nem küldték tovább az egyetemre a jelentkezésünket. Sírtam és nem akartam leérettségizni. A többiek pár hét múlva várták az értesítést a felsőfokú intézményektől, én meg egy hét múlva már le voltam szerződtetve az ipartestületnél a Nagynénémhez ipari tanulónak. Fényképésznek. A nagylánykori nevelésemben nagyon sokat köszönhetek neki. A szakmára abszolút őszintén tanított, de minden nap tanultam tőle valami olyan tudnivalót, ami még ma is eszembe jut, s aminek ma is a hasznát veszem. Amellett a rendszerességet, a tisztességet, s sok minden olyan értéket, ami ma már talán ki is ment a divatból. Végül nem fényképész lettem, hanem vele párhuzamosan jártam be győri technikumokba (gépész - és építész) esti tagozatra. A Vízügyi Szakasz mérnökségen, majd a Városi Tanácsnál dolgoztam. Utána, a 70-es évektől tanítottam. Férjemmel 1962-ben esküdtünk Pesten, a Rózsák téri templomban. Férjem 2002-ben halt meg. A gyerekek rám bízták a temetési dolgok eldöntését. Az evangélikus lelkésznő temette el. Megmaradtam az alapvető, soha nem tagadott hitemnél, s lányom elveinél aki abban erősítette magát az egyetemen is, hogy a legfontosabb dolog hogy emberek maradjunk. A tisztesség a fontos s az nem olyan lényeges, hogy milyen közegben gyakoroljuk. Nyugdíjas éveimben, felvidéki idős emberekkel beszélgetve, s a velük kapcsolatos tiszteletem jeléül mindig elmentem ünnepeikre is, s ha úgy adódott a templomba, vagy a temetésekre. S ekkor éreztem azt, hogy én mennyire ökumenikus gondolkodó vagyok. 67