Számadó Emese (szerk.): Hétköznapi áhítat - a felvidékiek népi vallásossága (Komárom, 2008)

Ahol templom, vagy kereszt előtt haladtak el, ott megálltak, imádkoztak, és még énekeltek is. A menet elején vitték a templomból a keresztet. A híd után a Dunán csónakkal, vagy a Zsitvafőnél volt átjárás komppal. Esztergom irányába mentek, de árkon-bokron át, nem a megszokott utakon, hogy rövidebb legyen. Délután értek oda. Akkor ott fogadták őket. Mindjárt bementek a templomba misére, utána meg keresztjárás volt a stációk mentén. Már sötétben mentek, gyertyafénnyel világítottak. Nagyon sokáig fenn voltak, imádkoztak, énekeltek. Lehetett ott gyónni is. Több pap volt ott, meg kedvesnővérek is. Volt ott menedékház is, ahol szalmán lehetett aludni. Másnap egész nap ott voltak. Volt ott néhány sátor, ahol szentképeket, rózsafüzért, szenteket lehetett vásárolni. Volt olyan rózsafüzér is, amelyiket piskótaszerű anyagból készítettek, olyanból, amilyenből a mézesbábosok a huszárokat csinálták: a tizedek kis fehér, a miatyánk rózsaszín korongokból voltak, s még kereszt is volt rajta. Ezeket az útközben letört fűzfa, vagy olajfaágra akasztva hozták haza ajándéknak. Harmadnap indultak visszafelé. Ekkor már kijöttek eléjük a rokonok meg ismerősök, falubéliek a hídhoz, a falu végére köszönteni őket a pappal együtt, azután mentek a templomba hálaadó misére. Jóllehet, hogy éppen nem a paraliturgikus részként számon tartott alkalom - mármint a temetési szertartás alábbi részének adata -, mégis ide kívánkozik. A következő két személy nevével ugyanis eddig nem találkoztam kántor szerepben. Szívgárda induló 31