Petényi Sándor: A baji nemesi udvarház gazdasági tevékenységéről, különös tekintettel a tímárkodásra. Adatok a középkori magyar bőripar történetéhez (Tata, 2010)

III. fejezet: A középkori magyar bőripar

A magyar eljárás alkalmazása miatt a tímárok, szíjgyártók és cipészek között számtalanszor támadt konfliktus, ezért a magyar bőr gyártásának viszonyait többször is szabályozni kellett.660

Ha belegondolunk abba, hogy a középkorban Franciaország nem számított Magyarország jelentősebb kereskedelmi partnerei közé, és pusztán egyetlen Párizsban kiadott munkából is a magyar bőráruk egy bizonyos csoportjának szélesen elterjedt használata, ismertsége rajzolódik ki, sőt ezek az áruk piacra leltek a csatornán túl, Angliában is, akkor jogosan vetődik fel az a feltételezés, hogy a jelentősebb partnereknek számító észak-itáliai, osztrák, német tartományok vagy Lengyelország esetében ez még inkább így lehetett.

660 La Lande idejében az összes párizsi tímárnak joga volt a bőrt ilyen módszerrel kikészíteni, a valóságban azonban csak 10-12 foglalkozott ezzel. Évente összesen nyolcezer ökörbőrt, kétezerötszáz lóbőrt és kevés tehénbőrt dolgoztak fel. A párizsi szíjgyártóknak is jogukban állt magyar módra kikészített bőrt gyártani, de csak annyit, amennyit maguk felhasználnak. Egy 1666-os törvény tette lehetővé, hogy saját felhasználásra tetszés szerint készíthessenek ki bőrt, ami azt mutatja, valóban ismerték a bőrkikészítés e módját, de 1705-ben megfosztották őket ettől a joguktól. A céh végül is 50000 tallér lefizetése után egyesült a St. Denisben működő manufaktúrával. 1715-ben a tímárok és a szíjgyártók közös kérvényt nyújtottak be a kormányhoz, melyben a korábbi állapotok visszaállításáért folyamodtak. A tímárok többek között kérték azt, hogy e bőr fontját (LA LANDE 1767, 88.) 12 sol-ért adhassák, hiszen azok, akik rendelkeztek a privilégiummal, nem kevesebb, mint 16 sol-t kértek fontjáért. Ezenkívül azt állították, hogy a privilégium miatt jövedelmük 1714-ig 390000 livre-el csökkent. Arról is panaszkodtak, hogy az 1705-ben kiadott privilégium miatt sok rossz minőségű bőrt árultak, ami rontotta a lószerszámok és a szíjak minőségét. A szíjgyártók pedig arra hivatkoztak, hogy a privilégium miatt sokszor lépett fel bőrhiány, mert a privilégium tulajdonosai hanyagok voltak, és sokszor hiánycikké tették az árut, hogy annak árát felemelhessék. Ezek után nemcsak a tímároknak állt jogában a bőrt magyar módra kikészíteni, hanem a szíjgyártóknak is — ez utóbbiak azonban (legalábbis Párizsban) ezzel a jogukkal nem éltek. (LA LANDE 1767, 89.)

1734-ben ismét törvényt hoztak mindazok számára, akik Párizsban és elővárosaiban a bőrt magyar módra készítik ki, illetve azzal kereskednek (amit a parlamentben 1741. január 23-án regisztráltak is). (LA LANDE 1767, 92.)

Ebben kimondták, hogy mivel a magyar bőröket, „melyek igen jól használhatók és nélkülözhetetlenek,” egész más módon készítik ki, mint szokásos; és mivel ezek károsodhatnak, miközben a csarnokba szállítják őket, a tímár céh esküdtjei legalább havonta egyszer szálljanak ki az ilyen bőrt készítő mesterekhez, és ellenőrizzék, hogy a kikészítés során a megfelelő anyagokat alkalmazták-e, vagyis jó minőségű-e a felhasznált só, kálisó és faggyú, melyet havonta az e célra szolgáló raktárakból árusítanak. A céhnek jogában állt a nem megfelelő minőségű árut és anyagot lefoglalni.

Idegen kereskedőknek nem engedték meg, hogy Párizsba hozott magyar bőreiket azelőtt eladják, mielőtt azokat az említett esküdtek meg ne vizsgálták volna. (LA LANDE 1767, 91.)

A későbbiekben azonban Párizsban, annak elővárosaiban és az igazgatása alatti területeken a tímármesterek kivételével mindenkit eltiltottak attól, hogy a bőrt magyar vagy más módon kikészítsék. Ez ellen tiltakoztak a szíjgyártó céh esküdtjei, mert ezen céh tagjainak is jogában állt a kálisós cserzés, akárcsak a cipész céh tagjainak. Ez utóbbiak is felléptek az általános tilalom ellen, mert az a tímárokon kívül mindenkinek megtiltotta a magyar módon való bőrcserzést. A rendelkezések miatt a szíjgyártók 1739. december 29-én kérték, hogy saját használatukra bőrt készítsenek, továbbá vonják meg a tímároknak azt a jogát, hogy mások bőreit, valamint a szíjgyártók műhelyeit ellenőrizhessék. (LA LANDE 1767, 93.) A cipészek is számos kifogást emeltek: tiltakoztak azért, mert a magyar módra készített bőrt nem a csarnokba kellett szállítani, hanem az esküdtek mentek ki havonta egyszer a bőrt helyben megvizsgálni. Az érvénybe lépett szabályzatban végül csak a szíjgyártók követelését ismerték el magyar bőrök gyártására, de kizárólag csak saját használatra, kereskedniük e bőrrel nem lehetett, minden más kérést elutasított az udvar. (LA LANDE 1767, 94.)

184