Petényi Sándor: A baji nemesi udvarház gazdasági tevékenységéről, különös tekintettel a tímárkodásra. Adatok a középkori magyar bőripar történetéhez (Tata, 2010)
II. fejezet: A tímári munka
Visszatérve a cserzéshez, mint kiderült, gödrök voltak hozzá szükségesek, és — ahogy az korábban olvasható volt — ilyenek szép számmal kerültek elő az udvarház feltárása során. Kérdés azonban, hogy lehet-e ezek közül bármelyik típust a tímárkodáshoz kötni. Az eddig Pesten, Vácon és Debrecenben előkerült cserzőgödrök általában bélelve voltak, betöltésük pedig gazdag volt szerves anyagban. A baji erdőben előkerültek esetében egyik sem volt megfigyelhető: sem a bélelésnek nem volt nyoma, sem pedig a betöltés szerves anyag koncentrátumának. A cserzőgödröket azonban nem kellett feltétlenül kibélelni, a szerves anyag, illetve a fabélés konzerválódása pedig a talajviszonyoktól függ. Egy mészkőhegység erdeje nem nyújt megfelelő feltételeket ehhez. Ha eredetileg volt is szerves anyag a gödrökben, az nem maradhatott meg. Az ásatáson előkerült első csoportba sorolt, nagy felületű, amorf és mély gödör szerepe sokáig ismeretlen volt (pontosabban téves funkcióval volt számon tartva), a temetőtől északra feltárt nagyméretű gödör (11. temetőszelvény) előkerüléséig. Az egyetlen addig előkerültét (43 sz. árok gödre) ugyan lehetett szemétgödörnek tartani, a 11-es temetőszelvénnyel megtalált hasonló kategóriájú gödör, miután csak kevés anyagot tartalmazott, azonban erősen megkérdőjelezte a nagyméretű típusba tartozók szemétgödör voltát, hiszen az utóbb találtban alig volt szemét. A nagy kiterjedés és mélység miatt leginkább agyagkitermelő gödrökként lehetett értelmezni őket, melyeket a későbbiek folyamán feltöltöttek szeméttel. A két gödörben talált szemét mennyisége közötti különbséget pedig azok topográfiai elhelyezkedésével lehetett indokolni, hiszen abba, amelyik közelebb esett az udvarház központjához, nyilván több szemét került, mint abba, amelyik nemcsak a templomon, de még a temetőn is túl feküdt; ráadásul úgy tűnik, hogy a központban levőt ásták korábban. Az agyagkitermelés azonban csak akkor hiteles magyarázat a problémára, ha az is tisztázásra kerül, hogy mihez kellett az agyag. Az udvarház erdőben található, más településektől távol feküdt, helyzete tehát viszonylag elszigetelt, területe pedig jól körülhatárolható. Ezért, ha itt valamihez agyagot termeltek, akkor annak is meg kell lennie, amihez használták, különben a gödrök szokatlanul nagy méreteire az agyagkitermelést nem lehet hiteles magyarázatnak tekinteni. A mészégető kemence feltárása során az előkerült növénylenyomatos agyagdarabok ugyan egyértelműen tisztázták a mészégetés folyamatát, és bizonyították, hogy a mészhibák (vakmetszések, barkasérülések, trágyamarások, elszarusodott részek, betegségek vagy élősdiek által okozott sérülések), a rosszul tápláltság pedig eressé tette a bőrt. Az elégtelen konzerválás, a túlhajtott áztatás, az elégtelen vagy túlhajtott meszezés vagy a túlzott pácolás mind-mind károsította a barkát. (HOLLUB 1948, 247.) A hosszan tartó vagy meleg áztatás, a túlzott meszezés vagy pácolás, a túlzott duzzasztás esetén a bőr szivacsossá vált, ami azt jelentette, hogy a rostszövete ritka volt, a rostok vékonnyá és üressé váltak, így a bőr könnyen felszívta a vizet. Mindezek következtében a használat alatt az anyag megnyúlt (HOLLUB 1948, 248.) A túlzott meszezés vagy pácolás rideggé, illetve porhanyóssá tette a bőrt, amitől az törékennyé vált. (HOLLUB 1948, 249.) Nem volt biztos, hogy mindig sikerült minden műveletet tökéletesen elvégezni, sokszor készülhetett hibás bőr. Részben ez is vezethetett oda, hogy a középkorban egy felnőtt ember átlagosan 3-8 pár cipőt használt el egy évben. (MOCSKONYI 1997, 339.) 104
