Wehner Tibor: Hommage a Vaszary: A Kuny Domokos Múzeum képzőművészeti kiállítása (Tata, 1997)
N em tudjuk, mikor tér vissza a művészeti élethez nélkülözhetetlen nyugodt egyensúly, lelki harmónia, érdeklődés, de azt hiszem, hogy a művészet csődjéről, bármilyen lesz is a jövő szellemi struktúrája, beszélni képtelenség. Egyáltalán felvethető ez a kérdés? Kultúra művészet nélkül elképzelhetetlen. A művészet tetemrehívása gonosz álom. Nemzetségek, népek eltűnhetnek a semmiségbe — ám a művészet, sokszor mint azok hagyománya más formában megújulva, virágzóan ismét megjelenik egy újabb nemzedékben. És ez így megy szakadatlan, míg ember él a földön. A művészet halhatatlan. Korunk lehet gépiesített, materiális vagy a szédületes mozgás diadala: de a napsugár még mindig a legcsudálatosabb, a virág legszebb, a nő legizgatóbb. A művészet lehetett jelképes, ősi, primitív, népies, ipari, stílusos, mindegy — de valamely formában mindig létezett. Igaz, hogy voltak és lesznek európaiak, akik megeszik az énekes madarakat, ráülnek a virágra, unják a gyermeket, pozitívok, mint a sróf, és anyagiasak, mint egy rostélyos, ezekre azonban sohasem lehetett számítani; de viszont még a vadembereknek is mindig volt és van művészetük. Az ember mitikus korától, a Magdalén-kor barlangi képeitől, a brassempouyi Venustól a debreceni juhászbojtár botfaragásáig, az 1937. évi párizsi világkiállításig: a művészeti élet folytonos hullámzó, hanyatló és emelkedő, de sohasem korszerűtlen és sohasem reménytelen. Művészeket meg lehet unni, de a művészetet soha. Minden kor felteszi a maga kérdéseit a művészet számára — és a művészet sohasem marad adós a felelettel. Ez a felelet erőteljes vagy erőtlen, de mindig felelet. Sokszor súlyos árakat fizetett azért, hogy nehezen találta meg új stílusának lényegét a korszerűséghez való alkalmazkodásban, midőn új világot nyitott a nagyközönség szeme láttára, néha ellenére — de mindenesetre ellenőrzése mellett. Mert hiszen semmit, de legkevésbé a stílusváltozást lehet a nagy kultúrközönség nélkül végrehajtani. Minden művészet teljesítményével, sőt nem egész lezártságával, sőt hibáival annyira lényeges etikai kiegésztője századának, hogy az nélküle érthetetlen volna. Vaszary János: Kultúra művészet nélkül (Részlet) - Pesti Napló, 1936. dec. 31. M an weiß nicht, wann das zum künstlerischen Leben unabdingbare, ruhige Gleichgewicht, die geistige Harmonie zurückkehrt. Ich glaube aber, daß es unmöglich ist, über einen Bankrott der Kunst zu sprechen, ganz gleich, wie die künstlerische Struktur der Zukunft aussehen wird. Kann eine solche Frage eigentlich gestellt werden? Kultur ohne Kunst ist unvorstellbar. Bahrgericht der Kunst ist ein böser Traum. Nationen, Völker können ins Nichts verschwinden — aber die Kunst, oft als deren Tradition, in einer anderen Form wiedergeboren, erneuert, blühend, erscheint sie in einer neueren Generation. Und so geht es immer fort, solange der Mensch auf der Welt lebt. Die Kultur ist unsterblich. Unsere Epoche kann der Triumph der mechanisierten, materiellen oder phantastischen Bewegung sein: aber der Sonnenschein ist immer noch am Wunderbarsten, die Blume die Schönste, die Frau die Reizenste. Die Kunst konnte symbolisch, archaisch, primitiv, volkstümlich, industriell, stilvoll sein, egal, sie existierte aber immer in irgendeiner Form. Es ist war, daß es immer Europäer gab und gibt, die Singvögel fressen, sich auf Blumen setzen, ihre Kinder nicht für voll nehmen — positiv wie eine Schraube und materiell wie ein Rostbraten — auf sie konnte man aber nie rechnen. Aber auch diese Wilden hatten und haben immer eine Kunst. Von der mythischen Zeit der Menschen, von der Höhlenmalerei der Magdalénzeit, von der Venus von Brassempouy bis zur Stabschnitzerei der Debrecener Schäferjungen, bis zur Weltausstellung des Jahres 1937 in Paris: das künstlerische Leben ist Schwankungen unterworfen, sinkende und hebende, aber nie unzeitgemäß, nie hoffnungslos. Künstler können einen langweilen, die Kunst aber nie. Jede Epoche stellt ihre eigenen Fragen an die Kunst, aber die Kunst bleibt die Antwort nie schuldig. Die Antwort ist mal kraftvoll, mal kraftlos, es ist aber immer eine Antwort. Sie bezahlte oft beträchtliche Summen dafür, daß sie in der Anpassung an das Zeitgemäße das Wesen seines neuen Stiles schwer fand, als sie, vom Publikum betrachtet, manchmal dem Geschmack entgegen, aber immer von dieser kontrolliert, ihnen eine neue Welt eröffnete. Da man nichts, am wenigsten eine Stiländerung ohne ein großes kulturelles Publikum durchführen kann. Jede Kunst geht mit ihrer Leistung, sogar mit ihrer Unvollständigkeit, ihren Fehlern zusammen, bildet eine so wesentliche ethische Ergänzung ihres Jahrhunderts, daß es ohne sie nicht zu verstehen wäre." János Vaszarv: Kultur ohne Kunst (Aus dem „Pesti Napló" vom 31. 12. 1936) 3
