Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)
Bálint Csanád: A Káma-vidéki ezüstkincsekről
dúltak, ezért a kincselrejtés gyakorlata a kincsek el nem rejtésével együtt vizsgálandó. Ha pedig ezt tesszük, akkor kiderül, hogy a két régió - az elrejtő és az el nem rejtő - között a lényeges különbség abban áll, hogy az egyikben volt rendszeres kereskedelmi tevékenység és pénzforgalom, a másikban nem. A pénzeket, értékes ötvöstárgyakat ott ásták el nagy tömegben, ahol azok a mindennapi életben, közvetlenül nem voltak felhasználhatók - ennyiben, korlátozott területi és etnikai érvénnyel tehát igaz lehet az Odin-kultusszal való magyarázat, meg mindazon tudós elmélkedés, mely a Káma-vidéki ezüsttárgyakat a finnugor népek ezüst-kultuszával hozta összefüggésbe. Ugyanilyen értelmetlen, az ésszerű luxus mértékét jóval meghaladó volt a volgai bolgároknak az a szokása, melyről 922-ból tudunk egy szemtanü beszámolójából. Eszerint ha volt tízezer dirheme, a férj készíttetett abból a feleségének egy nyakperecet - ez rendben is lenne. Ha viszont további tízezer dirhemei is voltak, akkor azokból is nyakpereceket csináltatott, ahelyett, hogy azokat másra használta volna. Bezzeg az egyik, kerek 100 évvel korábban élt velencei dózse másként végrendelkezett az 1200 font ezüstjéről, pedig az ékszereket nyilvánvalóan az ő környezetében is nagyra becsülték! Giustiniano Partezipazio meghagyta, hogy hátrahagyott vagyonát a tengeri kereskedelembe fektesse be a családja. Ugyanígy volt Európa többi részében is. így pl. Prágában, ahol 970 körül jól ismerjük a piaci árakat és az arab dirhem magas vásárlóértékét, egyáltalán nem érte meg az ezüstöt különféle vallási előírásokat követve elásni, ott azt nem holt tőkének tekintették, hanem az értékes nemesfém az élőket szolgálta. A messzi Északon megtermelték hát azon árucikkeket, amelyeket a távoli Délen nagyra értékeltek és amiért óriási ezüstmennyiséget fizettek. Az északiak azonban nem tudtak mit kezdeni ezzel az ölükbe szinte ingyen pottyant gazdagsággal, minthogy a borostyán, a prém előállítása az ottani lakosok életének természetes, szerves része volt, s életmódjukon, gazdasági életükön nem tudtak, nem akartak változtatni. Tisztelt Hallgatóság! Lépten-nyomon találkozunk politikusokkal, akik minduntalan párhuzamot vonnak a legkülönfélébb történelmi események, folyamatok és a ma között, s újságírói fordulattal így teszik föl a kérdést: „mi az üzenete a mának?" Az ilyenfajta aktualizálást felszínesnek tartom, minthogy a párhuzamosságok mellett mindig legalább ugyanannyi az eltérés is. Ez esetben azonban mégsem tudom megállni, hogy a kora középkori északkelet-európai kincselrejtésekből ne vonjak le egy a mának, a mi mindennapjainknak szóló tanulságot is. Nem arról az egyszerű formai egybeesésről van ugyanis szó, hogy régen is kedvelték az ékszereket és a luxust, s ma is. A Káma-vidéki kincselrejtéseket a Mából nézve: valójában egy gazdasági szerkezet és azzal járó mentalitásnak a napjainkig való továbbélesztéséről van itt szó. Nézzünk csak körbe a világban, szűkebb és tágabb környezetünkben: olyan embercsoportok, népek aggatják tömegestül magukra az aranyat és az ezüstöt, akik a nemesfémet önmagában való értéknek tekintik - az ő gazdagságuk holt tőke marad és illékony. Ez a mentalitás idegen viszont 70
